Tudom, hogy már délután van, de csak jobb így beszélgetni, nem?

Majd’ három éve ugyanígy mondtam el, hogy bizony mellrákom van. Aztán ott voltatok, amikor levettem a kötést és megnéztem, mi maradt a mellemből. Ott voltatok minden kemoterápiánál, minden nevetésnél, tudtatok a torokszorító rémálmokról, a két icipici gyerekkel végigharcolt mindennapokról.

Féltem és fájtam, nagyon megtörtem és erősebb is lettem, és mindvégig hittem a csodában és abban, hogy valahogy újra lehet kezdeni, hogy ki lehet javítani.

Kértem a Jóistent, hogy maradhassak. Megtanultam, hogy nem én irányítok, hogy csak igyekezhetek, de a döntések egy teljesen más dimenzióban születnek, és… hát, szóval érted, megtanultam, hogy sokszor nem tudunk “megdolgozni”, hanem csak kérhetünk, és arra is rájöttem, hogy a legjobb nem konkrét dolgot kérni, hanem azt, hogy minden úgy legyen, ahogy a legjobb. 

Nos, azt nem tudjuk, hogy ez a baba marad-e, és mélyen megköszönném, ha nem hívnátok fel a figyelmemet, hogy még bááááááármi lehet, de igen, az első hónapban sikerült.

Kisbabát várok.