Már majdnem mindenkinek megvan az ajándék, úgyhogy idén semmi nem maradt az utolsó utáni pillanatra.

Most muffint sütök, délután megpróbálok a mi szabályaink szerint mézes krémest, meggyújtom a narancs-fahéjas illóolajjal feltöltött párologtatót, végtelenített instrumentális kriszmasz zenét kapcsolok és elveszek egy kicsit.

Tavasz van, de nem bánom, mert nem lehet minden tökéletes. Nem attól Karácsony a Karácsony, hogy fehér, hanem attól, hogy még láthatom, és remélem nagyon sokáig láthatom a Fiúkat.

Szeretet. Az a jól ismert puha, meleg, csendes, kedves szeretet.

“Anya, szeretet az van bennünk, amit látsz, a lökdösődés meg egymás csapkodása az nem nem-szeretet, hanem egy speciális fiú dolog: a HARCOLÁS.”

Civakodás.

Olyan “miért nem hoztál kápia paprikát, mikor kértelek, hogy hozzál kápia paprikát, mert abba akartam tölteni a hamis túrókrémet, és most blablabla.”

Vagy “miért nem veszel fel zoknit, 38 éves nagy mamlasz létedre, itt fogsz nekem köhögni, aztán akkor nézhetünk”, illetve a “már megint túlhajtod magad, pedig nem kellene, nem tanultál a tavalyiból, feküdj le, hozok teát, mert nem iszol eleget/rendesen/meleget csak ha én hozok Neked, mert egy akaratos hülyenyúl vagy”.

… szeretet. Ami van, hogy puha, meleg, csendes, kedves, de van, hogy ilyen, mint nálunk. Harcolós, zoknis, teás hülyenyúl.