Már napok óta nagyon mozgott a foga, nagyon várta, hogy kiessen, de én azt hittem, hogy majd ráharap egy szelet pizzára, bepuszil egy muffint vagy csak simán egy harapás alma, és kinn is lesz az a fogacska. De nem, nem akart kiesni, és már kicsit sötétebb volt ott az ínye, kezdtem félni, hogy nehogy begyulladjon, úgyhogy úgy voltam vele, hogy várunk jövő hétig, és ha addig sem esik ki, hát majd kitaláljuk, mi legyen.

Annyira zavarta, hogy nem kellett sokat várni: először az apját kérte meg, hogy tegyen valamit, aztán engem, de egyiken sem vállaltuk, hogy kihúzzuk neki. A fogváltás iszonyú fontos (lelki) érési folyamat, nem jó beleszólni… Billegette a nyelvével, pöcögtette az ujjával, közben zavarában-izgalmában ugrándozott, tapsolt, aztán vett egy nagy levegőt, és -mintha elszakadt volna egy vékony papírlap, olyan hangja volt- kihúzta.

Meglepődött, kikerekedett a szeme, majd apró léptekkel odakopogott az apja elé, és semmi mást nem tudott ismételgetni, csak hogy

NAGYON BÜSZKE VAGYOK MAGAMRA.

És Anya, én már soha többé nem félek semmitől. Nagyfiú lettem. Nekikezdek, megpróbálom, és nem hátrálok. Mert nagyfiú lettem.

Megölelgettük, megszeretgettük, elmondtuk, hogy igen, ez egy nagyon nagy dolog és méltattuk a bátorságát és az elszántságát. Jobbról is, balról is megpuszilgattuk, aztán eszembe jutott a Solum olaj, szertartásosan elővettük, átsimogattuk vele hasát-hátát és közben minden szépet és jót kívántunk neki: bátorságot, elszántságot, boldogságot, kíváncsiságot, őszinteséget, örömöt, szeretetet, családot.

Medve könnyezett, és takonnyal bömböltem, Barnabás meg ragyogott, mint egy kis aranyalma. Soha-soha nem felejtem el ezt az estét.