1., ahol még mindig nem sikerült átlépnem a saját határaimat.

Még mindig nem tudok kellően hatékonyan védekezni az ártó szándék és a stressz ellen, és ezen sürgősen javítanom kell. Mondjam egyszerűbben? Oké.

Mostantól minden reggel gyakorolni fogom, hogy kell valakit elküldeni a jó büdös … nem is mondom tovább. Komolyan.

Ugyanilyen mostoha terület a mozgás, pedig nagy szükség lenne rá: legyen akár séta, akár jóga, akár egy szobabicaj… Erre sokkal jobban oda kell figyelnem.

2., ahol óriási sikerélményt élek meg.

Ilyen az, amikor valaki olyanhoz lehet két jó szavam, akinek abban a pillanatban nagyon sokat jelent, nagyon nagy segítség, mert épp úgy érzi, hogy rázuhan a plafon. Ilyen helyzet egy friss diagnózis – akár mellrák, akár egy diabetes mellitus.

3., amiktől sosem tudtam elszakadni, vagy ha igen, akkor nagyon fájt.

Ezért nyílik újra (igen, ez már biztos) jövő júliusban a kozmetika és a sminkstúdió – és ez csak a kezdet. Óriási terveink vannak Medvével 🙂 Nagyon-nagyon szeretem a kommunikációs munkáimat, de kéthetente pár nap erejéig szívesen kezelnék megint.

4., amikben egyre jobbak vagyunk

Nehezebb betűknél már nem a papírt gyötörjük, hanem egy tálba sót teszek, abba írunk az ujjunk hegyével százszor is, mielőtt a ceruzához nyúlnánk. Ügyesebbek a fiúk a reggeli ágyazásnál és az esti pakolásnál is: Barnus most rendszerezős korszakát éli, így az egybe tartozó könyvcsaládok egymás mellé kerülnek a polcon, meglesz lassan mindennek a folytatása és az előzménye is.

A napi főzés is sokkal könnyebb lett, már szinte rutinból megy a szénhidrát kiszámolása is, és így táblázatok és papírlapok nélkül azért jóval egyszerűbb az élet.

5., amikor egyszerűen csak megdöbbenek, hogy milyen csodálatos emberek vesznek körül. 

Az egyik barátnőm megalapította álmai kiadóját. Szabadon alkot, kötöttségek nélkül, zseniálisat, izgalmasat és végtelenül frisset. Éljen a Zazie világa!

Egy másik barátnőm kezd befutni fotósként: Böjte Csaba több könyve is az ő fotóival jelenik meg! (nabumm, mégegy felkiáltójel, de megérdemli ő is:D)

Az egyik legnagyobb megdöbbenést az egyik orvosom jelentette, akivel hosszasan beszélgettünk arról, hogy én már megjártam a poklok poklát, és úgy istenigazából már semmitől sem félek, mert hiszek abban, hogy vigyáznak rám és minden okkal történik. Ő cserébe szülész-nőgyógyászként is és anyaként is mosolyogva mesélt nekem a Down szindrómás kislányáról, aki gyönyörű, okos, mosolygós és olyan utakra vitte a korábban szabálykövető szüleit, amiről álmodni se mertek volna. Rengeteget tudtunk volna még kérdezni egymástól, de nem maradt idő – majd legközelebb 🙂