házassági évfordulónk van. Ez azért különösen praktikus, mert igazából egyiket sem tartjuk, mivel mi a megismerkedésünk időpontját ünnepeljük minden évben. Már amikor eszünkbe jut.
Lényeg a lényeg, tegnap volt a polgári esküvőnk hatodik (6. hat. H-A-T!!!! Medvével. Hat. Durva.) évfordulója, melynek kapcsán csodálatos élményekben volt részünk.
Először is csinálhattam reggelit mindenkinek, már fél 7-kor. Végigszenvedhettük, hogy Gergőnek semmi de semmi nem jó (helló, felső metszőfog, gyereki, gyereki a kurvaanyád, mer’ elég volt ebből a cicázásból), Barnabás meg unatkozik (tutul, tülköl, óbégat, fekszik, ugrik, vetődik – mikor mit kíván a helyzet).
Bevásároltunk, ebédet főztünk, majd délután úgy döntöttem, hogy sej, én királylány vagyok, sej, nekem jár az ünneplés. És nem bírtam tovább magamban tartani.
– Figyi, akarok valamit mondani.
– Mindjárt, csak letörlöm a szart Gergő pelenkázójáról és lefújom Sanitollal.
– Figyi, nekem kell a romantika.
– Majd akkor könnyes szemmel fújom le.
– De komolyan. Mondd, hogy szeretsz. Hogy életed legjobb döntése, hogy elvettél. Hogy egy napig sem bírod nélkülem. Hogy minden sejted beleborzong a boldogságba, hogy a feleséged vagyok.
– Borzongós legjobbdöntésem vagy, szerelem-szerelem-szerelem nagyon, add ide légyszi a Sanitolt.
– Ne már, basszus, de tényleg.
– Szép a hajad, szép a szemed, királylány vagy csak add már ide azt a tetves Sanitolt, mert le kell fújnom az ex-szaros pelenkázót.
– TESSÉK. TESSÉK! Ha neked ENNYI a mi HÁZASSÁGUNK, a köztünk lévő szent kötelék, a Titanic-szerelem, a szenvedély, a románc, a rügyet hozó életfa, akkor baszd meg. Az egészet. Mert nekem romantika kell!!!
– Jóvanmá’, na. Jó a didkód. Most jó?- széles mosollyal, azokkal a gyönyörű fogaival.
Kifordultam, és sírva nekitámasztottam a hátam az előszoba falának. Jó a didkóm. Nem beteg, nem rákos, nem suta, nem kacska, nem nemtudoménmilyen, hanem jó.
Ez jut eszébe róla.
Ez jut eszébe rólam. Miközben épp apa. Nagyon jó apa.
A házunkban.
Az életünkben.
Együtt.
Boldog, boldog évforduló.
