Hónap: 2014. szeptember

Nem tudom még részletezni, annyira fáj, hogy a szívem szakad meg, mar, csíp, keserű, sírós-sósés gyötrelmes.

Gubanc meghalt.

a hétvégét ezennel kurvára megnyitom.

Akinek ellenvetése van, az számolhat haragommal.

Szeretném gyógyítgatni a csonthártyagyulladásomat (tegnap derült ki, hogy az az és nem áttét – ismét felmerült ugyanis…), elbandukolni a Skanzenba, kikapcsolódni, megölelgetni a fiúkat.

——-

és bekacsolni végre a Bioptron lámpát.

és rántott laskagombát enni rizibizivel. (meg fogunk halni éhen, Kriszta!)

és festeni szeretnék, alkotni

és azt, hogy a gyulladástól végre ne legyen hőemelkedésem.

——–

lélekápolás és egyéb finomságok…

jól kezdődött a hét. Sokkal jobban, mint az előző, de ezzel azt hiszem nem mondtam szinte semmit: az előző hét borzalmas volt.
Történt ugyan valami, amit még nem vagyok kész leírni, de azon kívül azt hiszem minden okés, a nap süt, Felhőke boldog, gyerekek nem betegek, a tegnapi hátmasszázs mennyei volt (óóó, de nagyon-nagyon! annyira kellett már!!), ma pedig isteni lepényt reggeliztünk, este krumplileves lesz (tejszínnel! gombával!), úgyhogy nagy a boldogság.

Elengedtem a nyarat, elővettem a sálakat-kendőket, reggelente már csípős odakinn az idő, ahogy kortyolom a tejszínes kávét.

Ősz van.

Eljött számomra az összegzés ideje, és ahogy kinézek a lassan-lassan aranyfénybe burkolózó dombokra, az jut eszembe, hogy hálás vagyok. Nagyon hálás.

Tökéletesen megértem az amerikai hálaadási cécót. Ilyenkor ősszel valahogy ennek helye van. Tavasszal az ember annyira robban, annyira él, hogy bele sem gondol… a nyár túl hangos, túl fényes, munkás, zajos… de ilyenkor más. Teát iszogatós. Melegebben öltözős. Nagy ünnepre készülős.
Hálás.

Be fogom vezetni a saját hálaadásunkat idén. Vacsora lesz, asztaldísz lesz, közös mesélés lesz.
Meg is kérdezem róla Medvét, mikor hazajön.

és hát bocs, hogy nagy volt a csend, ráadásul pont rosszkor. Nem, nem fetrengtem mély kétségbeesésben, nem értem erre rá.

Ugyanis mindkét gyerek beteg lett. Inkább csak vázlatosan, hogy mi minden történt az elmúlt héten:

1. Mindkét gyerek antibiotikumot kap, 
2. Barnabásnak a füle is fájt, le is teremtett, amikor du-do-rász-ni mertem főzés közben (anya, te nem látod, hogy mekkora tragédia van???)
3. elvittem a csodaszép Marvin órát óráshoz, hogy új elemmel adjam át
4. ahol kiröhögött a pasas, merthogy ez felhúzós. 
5. de ha ennyire nem érzem ennek az értékét, ő megveszi tőlem szívesen.
6. közben Gubanchoz átjött a Felhő nevű komondor kislány játszani
7. akibe beleszerettünk
8. mélyen, egészen, teljesen
9. és egy egész délutánt takonnyal sírással (én) és morózus képpel( Ádám) töltöttünk, mire kimondtuk, hogy igen, nekünk kell Gubancka mellé egy másik komondor is. 
10. ez
11. a Felhő.
12. csak ő.
13. nabassz, mi van, ha nem adják
14. aztán kiderült, hogy van a tenyésztőben hajlandóság, de ragaszkodik hozzá, hogy még egy hetet itt legyen, hogy tényleg őt szeretnénk-e
15. meg eljön családlátogatni
16. és akkor utána megvehetjük Felhőt
17. úgyhogy nem megyünk wellnesselni, de leszarjuk mindketten
18. és csináltatunk egy előtetőt a bejárat fölé, mert ott szeretnek feküdni
19. immár ketten.
20. mert Drazsé változatlanul szobakutya, és nem érti, hogy mi ez az ismételt létszámbővítés
21. és meg is van sértődve, de azért alapvetően jó, hogy hárman bandáznak. 
22. játszanak.
23. és a gyerekek is.
24. szombaton Komondorfesztiválra mentünk…:)
25. vasárnap pedig én mentem alkotós klubra. Íme:

Mindenki azt hiszi, hogy a rákbetegek mellett nagyon fontos, hogy támasz legyen, amikor kiderül, hogy baj van.

Aztán a műtét alatt. A kemó alatt. A sugár alatt.

De ami utána jön, az… nos az szerintem a legkeményebb. A legislegkeményebb.

Az egész egy kurva nagy gyász.

Gyász. Így, ahogy mondom.

Az ember gyászolja az elvesztett ártatlanságát. Azt, amikor bemész a gyerekkel az óvodába, ráadod a váltócipőt, és tudod, hogy a melletted lévő anyuka 100 évre tervez. Neki meg sem fordul a fejében, hogy beül a kocsiban, a sarkon agyvérzést kap, balesete lesz, szívinfarktust kap és meghal. Nem, neki ezek nem jutnak eszébe, pedig így van. Nem gondol rá. Nem öleli picit szorosabban a gyereket.

És én pedig tiszta szívből szeretnék olyan gondtalan lenni.

———————-

Iszonyú látni, hogy mennek el mellőlem az emberek. Emberek, akiket ismertem, akik velem együtt kaptak kemót, akik harcostársak voltak.
Olyan ez, mint az orosz rulett: mikor kattan az én golyóm.

Szar.

És lehetetlen így élni.

————————

Lehetetlen úgy élni, hogy mikor átöleled a gyereket azon gondolkodsz, hogy jó-e neki, ha ismeri ezt a lejárt szavatosságú anyját. Jó-e, ha kötődik. Mikor teszel jót? Ha még életedben kialakítod a rutint, hogy hogyan lesz apával?
Hogy lásd, hogy megnyugodj, aztán pedig fogyj le (ez szempont, baszki! hullaként is belepusztulnék a szégyenbe, ha a koporsót cipelő munkás recsegőset fingana a súlyom alatt!!), öltözz fel szépruhába, aztán feküdj le az ágyba, rendezd el magadon a takarót, fogjak a kezembe egy csokor liliomot és tegyem be a szomorú vasárnapot – MAJD VÁRJAM A HALÁLT?

Abban a tudatban, hogy a gyerekek ruhái felcímkézve, a gyógyszerek szintúgy, és… most figyelj… összegyűjtöttem a pénzt a temetésemre.

———————–
És ma este kurvára elegem lett a sírásból. És a meghúzódott combszalagommal beültem a kocsiba és úgy döntöttem, hogy világgá megyek. És lemegyek a térképről. És befejezem ezt a libikókát élet és halál között. Mert az egyiknek mennie kell. Most az egyiknek mennie kell.

És elindultam. Szakadt az eső, patakzottak a könnyeim és gyáva voltam, még ahhoz is gyáva voltam, hogy az elhagyatott major mellett kiszálljak a kocsiból és térdig süppedjek a sárba.

Csak ültem ott, néztem a világító műszerfalat, és könyörögtem. Úgy, ahogy még soha. Hogy engedjen el végre a halál. Hogy élhessek még, igazi, mosolygós, napos életet – ha már egyszer életben maradtam.
Hogy ne legyen jégpáncél a szívemen.

———————-

És nem tudom, hogy hogy, de a kapunk előtt voltam. Egy ázott Gubanc csóválta a farkát, én pedig orrot fújtam, és bementem a házba.
-Összeszedtem a temetésemre a pénzt.
– Én meg hoztam fel meggylekvárt.
– Bazdmeg hallod, amit mondtam? Hogy összeszedtem a temetésemre a pénzt?
– Igen. A nagyi is megtette már 30 éve, még sírkövet is csináltatott. Te is ilyen mai fiatal vagy. Előrelátó.

És akkor főzött egy teát. Átölelt. Kisírtam magam (faszom!) és egyszerre meleg lett mindkét tenyerem, ahogy a nagy, meleg kezébe tettem a kezem.

Rákulcsolta a kezét. Azokat a kezeket, amik mindennél többet jelentenek nekem.
A halálnak pedig el kellett engednie a kezemet.
Nem tehetett mást – nekem csak két kezem van, és mindkettőt fogta az Élet.

https://www.facebook.com/groups/378296828987220/

Három hónapban gondolkodik. Meg 3×3 hónapban.

Annyi egy gyerek.

Annyi egy rákkezelési ciklus.

Maga mindent ebben a ciklusban csinált életében – tök véletlenül.

De Ági, lehet, hogy magának most jön a nyár. Volt tél, kemény, hideg, és volt tavasz is – újjáépülés, nyiladozás. Ha számolunk, elvileg novemberben jön a nyár.

————-

Legyen meleg. Legyen élettel teli, harsogóan friss, napsugaras és fűben fekvős, bárányfelhőt nézős. Legyen termékeny: foganjon meg új gondolat, szökkenjen szárba ezer terv, legyen dolgos, megelégedett, fejvakarós, adrenalinos nyár.
Legyen pihenés: láblógatás, dalolás, semmittevés.

Tartson sokáig, tartson ki az aranyló őszig, ahol majd újra befelé fordulhatok, magamba zárkózhatok és rendezhetem soraim.

És segítsen át a következő télen, ami jön, mert jönnie kell, de már nem lesz ennyire kemény. Nem a halál ígéretét, fagyot és kétségbeesést hoz, hanem lassú felkészülést az újabb tavaszra.

Élni, drágáim. Élni.

ÉLNI.

Ezt szeretném.

(meg hogy Robi-Bobi sose romoljon el.)

ez most legyen ilyen… saláta.

Szerű.

Saláta-szerű. Indokolatlan kötőjellel.

———

Húsnap van. Csirkét sütök jénaiban, csak csirkemellet, jófélét, bőre nélkül, fokhagymás tejszínbe áztatva. Krumplipüré lesz hozzá, saláta, közös családi ebéd és néhány jó szó. Rászoktunk erre. Ebédelünk, beszélgetünk, iszunk egy teát, jól érezzük magunkat.

———

Én pláne, ugyanis megérkezett családunkba Robi-Bobi (B. nevezte el) a robotporszívó. Jelenleg R.B. testi-lelki jóléte mindennél fontosabb számomra, félve nézem, hogy kap-e áramot, nem akadt-e be valahova, és hát… minden éjjel boldoggá tenném, ágyba vinném  a reggelit neki és megfoltoznám a zokniját, csak takarítson!!!

———

Tegnap vettünk meleg ruhát télire, olyan technikai szarokat, esőhatlan, szélhatlan, hideghatlan, télhatlan, neo-ultra-teflon-lélegzik-örökremeleg-sokcsatos praktikus-ezerfunkciós darabokat.
Bibííí, 42-es az enyém. És ez nem nyúlik ám!!
Medvének fekete a nadrág is, a kabát is, az én kabátom szürke, de csak azért, mert mindig megmosolygom az egyforma kabátos házaspárokat:)

———-

Felemás hét volt ez: rengeteget dolgoztam, nagyon sok dolgot átgondoltam, nem is hittem volna, de élvezem, hogy ősz van…

———-

… ennek örömére vettem egy bokacsizmát. Óbasszameg, üljek már a pénzen, na.

———-

Megyek, levágom Barnesz haját, mert holnap már megy óvodába és jelenleg úgy néz ki, mint valami kis hajótörött. Mínusz a borosta.

———-

Gondolkodom egy virtuális garázsvásáron.

Na az a nap tegnapelőtt volt.

Jelentem, a magyar óvodarendszernek köszönhetően 3 és fél hónapja van velem itthon a gyerek. Nem vihettem óvodába, mert kistestvére van.

Mikor elmentünk az óvoda udvara mellett a játszóra, sírt, hogy be akar menni, nem lehetett.
Akkor sem, ha ott állok a kapuban.

Akkor sem, ha mindenki ismeri és összevont csoportok vannak.

Akkor sem, ha még az épületbe sem kell bevinni, mert ott az anyja a kapunk kívül, és hazaviszi.

Nem és nem és nem.

Úgyhogy maradtunk egymásnak.
Persze, játszóház meg játszótér, szakkör meg játékdélután, de az nyilván nem olyan.

Gyűrtük egymást éjjel-nappal, naphosszat. Munka alatt, este.

Szenvedtünk mindketten.

Veszekedtünk, nyűglődtünk, borsot törtünk egymás orra alá.

Aztán valami elpattant bennem a kocsiban és a 98. nap nonstop vinnyogása után elkezdtem ordítani.

Hogy elég volt. Hagyjon egy kicsit békén. Nem sokat, egy lélegzetvételnyi szünetet kérek. Nézőközönség nélküli pisilést.

AnyaANYAANYAAAAAAAAAAAAA mentes indexelést. Egy. Kis. Csendet.
Hogy KUSS legyen már, összesen 3 percre.

Hogy ne kelljen a semmin vívni.

És akkor megálltam.

És kinyitottam (feltéptem) az ajtót, és mondtam, hogy gyerekem, itt és most két választásunk van.

Az egyik, hogy továbbra is veszekszünk. Mert kérlek , és nem csinálod (vedd fel a zoknid, ne dugj szőlőt az orrodba, ne mássz fel a játszóház tetejére), vagy mert hiába kérlek, csinálod. (ugyanez. megközelítés kérdése.)

Kiabálunk.

Harcolunk.

Úgyhogy ez nem megy tovább.

A másik lehetőség, hogy megfelezünk egy almát és helyrehozzuk ezt a szart. És van egy tervem.

Nos, van nálam egy nagyon nagy láthatatlan zsák, amibe bele tudjuk tenni a haragot. A nyűgösséget, a félelmet, a betegséget. A kiabálást, a hisztizést, a szófogadatlanságot.
Beleteszem a zsörtölődést, a ciccegést és a „most azonnal”-t. Tedd bele a „de anyaaaaaaaaaaa”-t, a „nem akarom”-ot és az „akarom”-ot is.

Megvan?
 Jó.

Akkor kötök egy csomót a tetejére, majd egyszerűen kidobjuk itt é most az autópálya mellett. Jó messzire. És most ugrás be a kocsiba, hagyjuk el a pihenőt, induljunk a hazavezető úton és teli torokból üvöltsük a Maugli zenéjét.

Mert megkönnyebbültünk, mert nagy csomagot hagytunk itt, mert nagyon nyomasztó volt és mert nagyon sokat sírtunk miatta.

Menjünk.