de ez nagyon hosszú menet lesz – életem végéig tartó odafigyelés,gyógytorna, ilyesmi.

Ennyit a nyakamról,most pedig vesézzük ki, hogy a tetves kócbatekert nyúlfülért nem tudok aludni fél négy óta,illetve hogy ezalatt az idő alatt miket mentegettem Pinteresten. Alvás helyett.

Erről a képről (pontosabban az almákról) eszembe jutott a tegnapi waldorf adventi kert. Először éltem át ilyet, még érnie kell bennem az élménynek.

De klassz lenne, ha lenne ennek a könyvnek magyar kiadása! Arról szól, hogy milyen lenne, ha úgy tudnánk elültetni egy álmot, ahogy a földbe rejtünk egy apró magot, aztán kitartóan táplálva, bízva benne, hogy megnő és virágba borul, napról napra nevelgetnénk a kis csodánkat -mindegy, milyen nehézségekkel kell megküzdeni a mindennapokban. A könyvet a 3-7 éves korosztálynak ajánlják, remélem, egyszer lesz magyar változata is.

Vagy 20 évig nem hordtam szoknyát, ugyanis akkora térdem van, mint egy kelt kalács. A térdem most sem kisebb, de nem érdekel: évek óta remekül érzem magam a szoknyákban (vastag harisnyában azért szebb, mint nyáron, ezért nyáron térdet takaró szoknyákban járok,muhahaha), ráadásul Medve szereti, ha szoknyát viselek, szóval…HARISNYAAAAAAAAAAA 🙂 Kötött egyszínűből a fekete, a csokoládé, a melange, az antracit, a padlizsán a favoritok, de most beleszerettem néhány mintás darabba. Ez a stílus egyébként a régi Promodra emlékeztet, arra az időszakra, amikor nyakló nélkül fújtuk az AmorAmort a Cachareltől (a régit! az eredetit! ez az új…mehh…), pasztellszínű volt a szánk. Mindenki a Juicy Tubesra esküdött, de nekem volt egy sokkal nagyobb favoritom – a Clarins Baume Levres Reparateur (a régi fehér,nem az új) összehasonlíthatatlanul szebben verte vissza a fényt – igaz, színtelen volt. Na hol is tartottam? Ja, igen. A régi Promod. Imádtam azt az népies folk /ethno/ indie stílust,amit akkor képviselt a ruháik nagy része. Rengeteg holmim volt onnan, a hippis tunikákat egyenes szabású farmerrel, gyönyörűen érett bőr csizmákkal és óriási táskákkal hordtam – utóbbi praktikus volt, mert az alap sminkkészletet elnyelte, ha dolgozni mentem, ugyanis nem nagyon szerettem a fém bőröndöt.

Ó, ez a készlet! Még mindig van pár teflonos edényünk, mostanában tervezzük lecserélni őket, és egy dolog biztos: na ilyenre nem lesz pénz. Klasszikus, elnyűhetetlen, réz… és iszonyú drága. Pedig elképesztő selymes mártásokat, ragukat, önteteket és püréket tudnék készíteni velük-bennük, de sajnos nem azon múlik a dolog, hogy őket meg tudom-e győzni arról, hogy jó helyük lenne itt nálunk, hanem arról, hogy ez nem a mi anyagi realitásunk.

Rákattantam erre a színkombinációra: nekem a cári Oroszországot idézi, minden pompájával, hedonizmusával. Jó forró fekete teát innék belőle, és valszeg Jekatyerinának hívnám magam, de aztán bumm!,összetörne az álom, mikor az ablakon kitekintve meglátnám, hogy Felhő megint a kocsibeállóra szart, és hiába kislány, mégiscsak komondor, így akkora a kupac,hogy havas a teteje, mint a Himalájának.

Tök jó ceruzatartó a gyerekek leendő szobájába. Rengeteget beszélgetünk róla, hogy milyen legyen, mit szeretnének, de erre érdemben Barnabás tud választ adni (kuckós, íróasztal, ablak alá lehessen ülni, legyen külön kis ágy a kedvenc játékainak, legyen benn hinta, sok polc),mert ha Gergőt megkérdezem, hogy “és te mit szeretnél?” akkor a másodperc törtrésze alatt vágja rá, hogy “vacsorázni.” Teljesen hasznavehetetlen lakberendezési szempontból.

Olyan varázslatos ez a kép… Gyerekkoromból két pöttyös (vagy csíkos?) könyvet is megidéz.Az egyik könyvből szinte semmire nem emlékszem, csak arra, hogy egy sokgyerekes család, valami régi, nagy házban élnek, egymáshegyén-hátán, de nagyon boldogan,és hogy egyszer, egy reggelinél az egyik fiú azt mondja: add ide a sót,én is meg akarom sózni a vajas kenyeremet!

A másik könyv szintén hasonló sztori: ott a véletlen folytán egy sokgyerekes család (baszki, ezeket a könyveket valszeg a Ratkó-korszakban írták) beköltözik egy elhagyatott kastélyba, amit felújítanak.

… és persze eszembe jut az első igazi utazásunk Medvével: Prágába mentünk januárban, majdnem összefagytunk, de csodálatos volt.

Ez csak simán szép:bár ilyen barna csizmám nincs, meg ilyen táskám sem (sajnos), azt legalább elmondhatom, hogy ilyen sálam sincs 😀 Na jó, egy hasonló stílusú van, csak teljesen mása színe, de ugyanez a kockáspléd dizájn: a Tchiboból rendeltem tavaly, azóta is imádom.

Harisnyák. Mondom, ez most becsípődött: mondjuk a feketét egy fekete, egyenes szabású gyapjúszoknyával és farmer inggel?

Ez a kép szintén a gyerekek szobájának felújítása során lehet érdekes, ha arra vetemednék, hogy ecsetet ragadok és szegélyt festek…

Basszus, 5:52. Elálmosodtam. Ők 20 perc múlva kelnek, nekem hasogatva fáj a fejem meg a nyakam. Ma csak az hívjon, aki meg akarja rázni a verbális pofonfát.

Most már biztos, hogy ez áll minden mögött: a karzsibbadás, a szédülés, ájulás, alacsony vérnyomás, fejfájás. Egy csodálatosan szép szivacsgallérban ülök, gyömbéres teát kortyolgatok és nem veszek be semmi komolyabb gyógyszert a májamra gondolva.

Már nincsenek szavak. Tényleg. Egy sor olyan esemény történt az elmúlt fél évben, amire azt gondoltam, hogy “á, ennél volt már rosszabb, azért ez nem annyira gáz” és hogy megoldok, elrendezek mindent, de túlbecsültem az erőmet: feltornyosultak a dolgok és összeroppantam alatta. A van-e tüdő- és

Ez az a pont, amikor semmi más nem segíthet, csak a szeretet.

… és a szeretet sok dolog lehet, de a legegyszerűbben, leggyorsabban és leghatásosabban mégiscsak málnalekváros palacsintával lehet kimutatni.

Medve pont ezen ügyködik.

————-

Meglett, mind egy szálig elfogyott, Gergő megtanult palacsintát tölteni és tekerni, aztán bedobtam egy cataflamot és lefeküdtem aludni.

Késő délután keltem fel, gyógytorna, gallér, tanakodás – ha eddig kibírtam, már nem fekszem be a kórházba… Mivel nem kell műteni, ott csak szteroidot és izomlazítót kapnék, amivel talán könnyebb lenne ugyan, de megjósolhatatlan, hogy hogy reagálna rá a szervezetem.

Így marad a gallér, a fájdalomcsillapítás, az izomlazító krém és McKenzie. Jó barátok lettünk, na.