megállíthattam volna az időt

… a kristálytiszta tengernél, mikor Gergő hangosan kacag a karjaimban

… az első sárgadinnyénél

… puha, szuszogós balatoni reggeleknél

… a baseballsapkás nagyfiúskodásnál

… a nyíló liliomoknál, amik a születésnapomat jelzik

… Velencében

… Tihanyban

… ebben a nyárban

De nem lehet megállítani.

Megélni lehet, abban pedig nem volt hiány.

Volt benne bőven rossz is, de valahogy kevésbé jut el hozzám: minden pillanattal erősebbek vagyunk együtt, immár 11 éve.

Ezért is újítottuk meg a fogadalmunk, és gravíroztattunk a gyűrűnkbe egy számunka nagy jelentéssel bíró szót.

Tavaly kaptuk a házassági évfordulónkon Kapolcson, mi húztuk: Együtt.

Azóta együtt dolgozunk, együtt haladunk, együtt tervezünk, már nemcsak a családi életünk, hanem a munkánk is egyfelé visz.

Együtt.

—————–

Velence csodás volt – nagyon ránk is fért a balatoni felemásság után.

Lelkileg nagyon nehezen viseljük ezt az aknamezőt, olyan, mintha tojáshéjon járnánk és azóta olyan energiahiányban vagyok, hogy alig győzök kijönni belőle.

Sírós, melankólikus ez a pár nap, és hiába jönnek sorra a jobbnál jobb hírek (úgy fest, szintet lép a Pomme Plus, kilátásban van egy kisbusz, új helyekre kalandozunk) valami meghatározhatatlan szomorúság van rajtam és nem tudom megfogni és megfejteni, hogy mitől.

Hagyom, valamiért így kell lennie.