megállíthattam volna az időt
… a kristálytiszta tengernél, mikor Gergő hangosan kacag a karjaimban
… az első sárgadinnyénél
… puha, szuszogós balatoni reggeleknél
… a baseballsapkás nagyfiúskodásnál
… a nyíló liliomoknál, amik a születésnapomat jelzik
… Velencében
… Tihanyban
… ebben a nyárban
De nem lehet megállítani.
Megélni lehet, abban pedig nem volt hiány.
Volt benne bőven rossz is, de valahogy kevésbé jut el hozzám: minden pillanattal erősebbek vagyunk együtt, immár 11 éve.
Ezért is újítottuk meg a fogadalmunk, és gravíroztattunk a gyűrűnkbe egy számunka nagy jelentéssel bíró szót.
Tavaly kaptuk a házassági évfordulónkon Kapolcson, mi húztuk: Együtt.
Azóta együtt dolgozunk, együtt haladunk, együtt tervezünk, már nemcsak a családi életünk, hanem a munkánk is egyfelé visz.
Együtt.
—————–
Velence csodás volt – nagyon ránk is fért a balatoni felemásság után.
Lelkileg nagyon nehezen viseljük ezt az aknamezőt, olyan, mintha tojáshéjon járnánk és azóta olyan energiahiányban vagyok, hogy alig győzök kijönni belőle.
Sírós, melankólikus ez a pár nap, és hiába jönnek sorra a jobbnál jobb hírek (úgy fest, szintet lép a Pomme Plus, kilátásban van egy kisbusz, új helyekre kalandozunk) valami meghatározhatatlan szomorúság van rajtam és nem tudom megfogni és megfejteni, hogy mitől.
Hagyom, valamiért így kell lennie.
No Comments