• a Cápa 1 után nem mertem kimenni pisilni, és egy pohárba pisiltem
• semmi pénzért nem mennék hátra a kertbe sötétedés után
• az egerektől, rágcsálóktól különösen félek
• de legalább a magasságtól is
• és a nyílt víz sem a szívem csücske
• félek hivatalos levelet kibontani (elvisznek a kommandósok / nem értem majd, mi van benne)
• a világért nem vezetnék céget úgy, hogy emberek élete függ tőlem és a döntéseimtől
• félek a ráktól
• Medve mellett a kocsiban
• a sercegő olajtól
• autópályán előzni
• bárhol előzni
• és még sorolhatnám, de nem teszem.

Nem teszem, mert igazából nincs okom félni. Annyi minden jött már az úton, hogy azt el sem tudom mondani. Csak olyan dolog történt, amire nem számítottam, amire lehetetlen felkészülni, amit meg kellett oldanom. És megoldottam.

Kihívásokkal teli hetek jönnek, az év vége sosem egyszerű, de most sem vagyok egyedül – mondják, hogy ha valakivel 7 évnél régebb óta vagytok barátok, az már család – minden nap tapasztalom, éltetem és megbecsülöm, hogy vagyunk egymásnak jóban és rosszban.

Fura kettősség az év vége amúgy is: elcsendesedés ÉS hatalmas robbanás, befelé figyelés ÉS a legnagyobb össznépi banzájok ideje ez, nem csoda, hogy igazán pihenni majd csak a két ünnep között lehet, addig pedig nem tehetek mást, mint feldobok egy arcmaszkot, iszom egy teát, játszom egy kicsit Kolossal és felkészülök erre a különösen mozgalmasnak ígérkező év végi forgatagra.

Jaj, és ilyen hajat szeretnék.