… úgyhogy vissza kell mennünk érte.
Mondhatnám, hogy csodálatos, harmóniában lebegő, szeretetteljes napokat éltünk meg, de nem így volt. Óriási igazság az, hogy mindenhol csak azt találod meg, ami benned van, amit magaddal viszel, és ez nem volt másképp velünk sem. Vittük a kialvatlan éjszakákat, a késői lefekvéseket, a türelmetlen estéket és reggeleket és persze a zsörtölődést, a meg nem értést és a de-te-pedig-akkor-miért?-et.
Teljesen tudatosan göngyölítettük fel a szálakat, érdekes módon a nagy beszélgetésre elég illusztris helyen került sor: a Waweli székesegyház oltára előtt ültünk másfél órát, és kézenfogva susmorogtunk – igazán senkinek nem fájt a dolog, közben turisták hada kattintgatott körülöttünk rövidnadrágban, pántos trikóban… nem is értem, hogy engedik be őket ilyen szerkóban.
Na mindegy.
Szóval megbeszéltük, majd elmondtunk a házasságunkért egy imát, én megpróbálom ügyesebben érvényesíteni az érdekeimet, Medve pedig több teret ad majd nekem a döntésekhez, a döntésekben. Ez ugyanis házasságunk rákfenéje, de talán ez nem olyan, amit ne tudnánk megoldani, hisz mindketten nagyon-nagyon akarjuk, hogy jó legyen.
Ő kos, én rák vagyok. Tűz és víz. Erő és hátrálás. Kirobbanó energia és várjunk-még-gondoljuk-át.
Napi szinten történik hasonló párbeszéd:
– Na akkor megállunk valahol enni, Nyuszkó.
– Oké. Ha éhes vagy…
– Miért, te nem vagy éhes? Álljunk meg később? Mondjuk én igen…
– Akkor üljünk be.
– Ide jó? Azt írja, van gluténmentes menü.
– Jó, de szemben, az az aranyos kacsás?
– Én már nagyon éhes vagyok, szóval…
– Na mindegy, itt tuti van gluténmentes, a tripadvisor is írja, szóval…
Leülünk.
– Na akkor mit eszel, Nyuszkó?
– Nem tudom még, nézem az étlapot.
Medve leadja a rendelést.
– Egy három decis frissen préselt citruslevet kérek, egy deci chenin blanc-t és egy gluténmentes krumpli/csirke supreme/olajos saláta/grillezett cukkini tálat a hölgynek, nekem pedig, nos, legyen nekem is ugyanez.
– Medve, én…
– Mindjárt itt az ebéd, szívem.
– … nem vagyok éhes.
– Nebassz, most adtam le a rendelést.
– Igen, de te voltál éhes.
– De te is mondtad, hogy üljünk be, én pedig annyira jót akartam…
– … hogy nem hagytad végigolvasni azt a nyomorult menüt? Szerinted látássérült, súlyos értelmi fogyatékos, önmagáról gondoskodni nem tudó egyén vagyok?
– Ne hisztizz, Nyuszifül, nem történt más, mint megrendeltem mindent az étlapról, amit ehetünk. Úgy, ahogy ehetjük. Azzal a borral, amit tudom, hogy szeretsz. Csak gondoskodásból, de akkor… Legyen kedves, a Hölgy módosítaná a rendelését.
– De most miért kell idehívni a pincért?
– Mert nem jó az, amit rendeltem.
– De, jó, csak elméleti síkon, legközelebb engedd már, hogy átnézzem, mit is akarok!
– De csak gondoskodni szerettem volna, neked meg semmi se jó. Én elméleti síkon nem tudok enni. Gyakorlati síkon tudok enni. Beleteszem az ételt a számba, villával vagy kanállal. Jót akartam.
– De, nagyon figyelmes vagy, tök szuper, csak néha engedd, hogy hibázzak, ne félts, ne óvj annyira.
– Miért szar kaját akarsz pancsolt borral? Ezt akarod? Rakjalak ki rideg állattartásba Krakkó főterére pénz nélkül? Mit akarsz, Bébi?
– Nem, csak…
– Mi csak??
– Nincsen csak, hagyjuk.
– Hagyjuk… miért nem mondod meg, hogy mit akarsz?
– Elmondanám, bazzze, ha hagynál öt percet gondolkodni.
– De mit kell öt percen gondolkodni egy csirke supreme-en?
– Nem azon kell, hanem a tér kell. Levegő.
– Menjünk ki a kerthelyiségbe? Kapcsoltassak légkondit?
– Ó, bazdmeg, Medve… ez átvitt értelemben tér meg levegő.
– Most akkor ne menjünk ki? Nem értelek.
– Én meg nem értem, hogy mit nem értesz.
És akkor kussban eszünk, aztán valamelyikünk elröhögi magát és az étteremből már ölelkezve lépünk ki. De nagy feladatunk, hogy megtanuljuk megspórolni magunknak azt a húsz perc baszakodást.
