Barnabás egész délután körülöttem sündörgött a konyhában. Főztem, kavartam, számoltam, dobozoltam, jegyzeteltem – ő pedig már ebédelt, uzsonnázott, sőt, 6-kor meg is vacsorázott. Mégis odaállt a sült csirke – csicsókapüré kombó fölé és nagyokat nyelt.

-Kisfiam, most ettél, gyere el onnan, ma már nem lehet…

– Tudom, Anya. Csak nyelem a gőzét, mert az íze abban is benne van, de nincs benne szénhidrát.

Eltört a mécses, és leroskadtam a konyhapult mellé. A hasamból, a gyomromból, a mellkasomból szakadt fel minden, és nem tudtam -talán nem is akartam- megálljt parancsolni.

– Figyelj, Barnus, tudom, hogy SZAR. Nem mondunk ilyet, hogy szar, de ez szar, fos, hányadék, és szeretném, ha tudnád, hogy szuper vagy és nagyon jól csinálod. A kurva szúrásokat, a bökéseket, a nyolc-és-fél-korty narancslevet, a kinyalt tányérokat. A bevásárlásokat, amikor fejben elképzeled, hogy ez vagy az a csoki mennyire finom lehet. Amikor elhiteted velünk, hogy nem fáj, hogy egy gombóc fagyit ehetsz, ha nincs benne tej meg glutén, színezék meg tartósító ÉS max 10 Ch egy gombóc. Minden reggel elmondod, hogy jól aludtál éjjel, holott minden mérésnél már fordulsz és tartod a kis karod – mert nem alszol.

– Figyelj, Anya, ne sírj. Lehetne sokkal rosszabb is, és nagyon örülök, hogy ennyi mindent megteszel értem. És most a tetőtér… és hogy jöhetnek majd gyerekek minden héten. Hát, anya, frankómankó életet nyertem.

Egész éjjel sírtam.

Aztán pár nappal később (egész pontosan tegnap este) egy email várt:

“Hgba1c 6,47% Hurrá!!!🥇🏆🌝
Gratulálok! Az érem Barnusé, a kupa Öné, a napocska az egész családé, különösen Ádámé és az Ön Anyukájáé.

Üdv,

B. K.”

– Sziasztok! Megcsúsztunk a szenzor vásárlással és kimaradna két hét, volna valakinek egy felesleges, amit átvehetek?

– Szia, nekem van!

Egy anyuka, szintén cukorbeteg kisgyerekkel.

-De jó, hogy írtál! Hol tudom átvenni? Pénteken kellene betennünk az újat, ha csütörtökön át tudnám venni, nekem az lenne a legjobb. A tesóm érkezik a szállítmánnyal, de csak február közepén, úgyhogy most nagy segítség, hogy átvehetek egyet. Forintban vagy euroban fizessek – 60 EUR vagy…

– Vidd csak el, majd visszaadod, ha megjön a tesód.

Köpni-nyelni nem tudtam, Huszonpárezer forint. Majd visszaadod a szenzort, ha jön a tesód. Soha életében nem látott, azt sem tudja, hogy ki vagyok.

– És ha nemzetközileg hírhedt szenzorszédelgő vagyok? És lelépek és soha többet nem látsz?

– Ugyan, legalább mi tartsunk össze. Egy csónakban evezünk, nem?

-Figyelj, kérlek engedd meg, hogy elmondjam, hogy rettenetes napom volt. Sírós, nyűgös, nehéz és nagyon borús napom. De így a veled való öt mondat után valahogy megint értelme van az egésznek. Köszönöm, nagyon jól esik, nagyon jót tetté most velem.

És igen, valahogy most van az az időszak, amikor minden változik. A korábbi masszívan és stabilan szar helyett most a teljes összevisszaság uralkodik: hol nagyon jó, hol rettenetes, hol lélekmelegítő, hol okádék minden. Szélsőséges, végletekig elmenő, teljesen ellentétes pólusokig kibillenő. Változást hozó.

Olyanok vagyunk, mint a lovak a start előtt: fújtatunk, prüszkölünk, toporzékolunk, és készülünk. Medve türelmetlen: új feladatba kezd, és nagyon menne, nagyon csinálná már, nagyon abban él.

Én ennél jóval türelmesebb vagyok most, és tudom, hogy még jó pár hét, jó sok előkészület (főzés, dobozolás, munkahelyeken előre dolgozás, csomagolás, szervezkedés), mire találkozunk Kolossal.