Itt is megtalálsz:
mindennapok

Gyötrelmes időutazás ez a hét

gyakorlatilag mindennel szembesülnöm kell, ami az elmúlt 36 évben megtörtént, helyzet volt, gyengített, rosszul döntöttem.

Olyan, mintha folyamatosan újabb és újabb moziterembe kellene átülnöm, és csak olyan filmeket vetítenének, amiket egyszer már láttam és sírva jöttem ki róluk.

Cserben hagytak.

Az orvosom szombaton elutazott egyetlen szó nélkül, egy -mint később kiderült- régóta tervezett útra. Sok kismamát el sem vállalt, sőt, tőlem kérdezte mindenki hitetlenkedve hogy “hát akkor mégis lesz?” én pedig bólogattam: szólt volna. Annyi mindent átéltünk együtt, szólt volna. Nem mosolygott volna nyugodtan a szemembe, ha tudja, hogy 38+0-nál lelép. Pont a sűrűjében… Igaz, amikor 33-34-nél nála voltam, rebesgette, hogy ebből koraszülés várható, de hiába, Kolos nem alkalmazkodott az utazásához.

Kapkodtam.

Melyik kórház legyen? Melyik orvos legyen? Hol van az a hely, ahol nem vágnak fel AZONNAL, és el tudom magyarázni, hogy ez nem császár után hüvelyi szülés, hanem tulajdonképpen hüvelyi után hüvelyi szülés, csak közben kemoterápiát kaptam.

Miért nem szólt időben, hogy keressek másik orvost? Miért?

Megoldást kerestünk és a legvadabb dolgok is eszembe jutottak. Elveszettnek éreztem magam.

Nem tartozom sehova.

Hazudnak.

Erőszakosan terelnek egy irányba.

Megkérdőjelezik a szülői kompetenciámat. “Jól van, magadnak keresed a bajt.” – mert nem tudok másfél óra múlva megjelenni Budapesten, a két gyerekemmel, bkv-val egy másik orvos magánrendelésén.

Fenyegetnek. – és ha oxigénhiányos a baba? Hirtelen mindenkinek eszébe jut, hogy járok-e ctg-re. Eddig senki nem kérdezte.

Erősnek kell lenni. Fizikai fájdalmak. Döntésképtelenség.


Dirr, a pofámba, töményen, kegyetlenül, felnagyítva és eltúlozva, ez azonban az a mértékű dráma, amivel kisbaba nélkül is nehezen birkózom meg, hát még Kolossal a hasamban…

Lelketlen, kegyetlen dolog így várni egy kis életet és egyáltalán nem csodálkozom, hogy Kolos még nem bújt ki. Talán lehetne körülöttem öt perc csend. Egy kicsi nyugalom.

Már nem tudok sétálni. Nem tudok vezetni. Nem tudok elszaladni, nagyon sétálni, hátat fordítani.

Belülről kell megoldanom, szembe kell néznem ezzel az egésszel és -hahahaha- így a 40. hét elején annyira szorít a határidő, hogy meg kell küzdenem az összes démonommal.

Sikerülnie kell. Születnünk kell. Kolosnak megszületni, nekem meg főnixként újjá… Jut eszembe – gyönyörű ez a tetoválás, nem?

ec1824ffd539be4cac0180e13aa4002b

Megosztás:
Previous Post Next Post

No Comments

Leave a Reply