Már nem jut Valentin nap, sőt, egy hete nem láttalak, de nagyon jó érzés, hogy a lábad a lábamhoz ér. Ne, ne kelj fel, majd önt magának inni – ki tudja, lesz-e mostanában ilyen, hogy Te meg én, hogy érted, na gyere ide. Ölelj át.

Igen, még a pihéket is szeretem a füleden. Te is hiányzol, és igen, ez egy legó banán, majd tedd odébb, Gergő nagyon visít majd, ha nem találja.

Hát, nem lesz jó az a ház, de sebaj, majd kitalálunk valamit. Megnyugodtál? Gyere, na. Megölellek és jobb lesz, nem kell olyanba ugranunk, amit nem szeretnénk tiszta szívvel.

Ott leszel? Ugye nem engedsz majd el, ugye majd nem engeded, hogy feladjam, hogy bedobjam a törölközőt, hogy elfáradjak, ugye nyomsz majd velem a végén, ugye… Ugye?

Igen, gyönyörűek. Igen, nagyon büszke vagyok rájuk, és ugyan nem sokszor mondom, de rád is: nem volt egyszerű, de szülővé értél Te is. Apa lettél Te is, és igen, basszus, kivénhedt középkorú szánalmas alakok vagyunk legóval a hasunkon, de én boldog vagyok, s Te?

Tudom, érzem. Fáradt is és ősz is, és nagyon kifacsart meg harcedzett, de megvagyunk, hallod? Megvagyunk, és te vagy a társam, a váram, az őrzőm és a keresztem is. Csak most leengedtem, de sebaj, látom már nálad a staféta, most vidd te, most én nem tudom, most bennem nincs annyi.

Viszed?

Jó, csak ne most. Most még ne menj sehova. Csak sóhajts nagyot, szívből, mélyről, és én is, és odabújok a mellkasodhoz, és ne mondj semmit, mert tudom, hogy szeretsz és hogy én vagyok a mindened. Te is nekem.

Csak tedd arrébb azt a nyomorult legót.