Három Hónap

és tényleg az vagyok. Hallom a saját lépteimet  az ócska linóleumon, pislog a neonfény. Nem pislákol, pislog. Hunyorog. Hunyorít. Nem tehetek róla, kinyújtom a kezem és végigsimítom a kartonozóban a leleteket – ilyet se láttam még, hogy a folyosón tárolják a leleteket.
Mennyi Szabó meg Tóth, te jó ég.
Vajon nekik is? Nekik is azt mondták, hogy mellément a kontrasztanyag és célzott bordaröntgen kell, mert ismét, ó, ismét, újra és újra felmerül, hogy talán áttét van?
A sok Szabó, Tóth és Vass is itt ült? Hallotta az edénycsörgést, érezte a zöldségleves és a főtt krumpli illatát a levegőben? Náluk is keveredett a jellegzetes röntgen szaggal?

Üresek voltak?

Féltek?

Ők is fáradtak voltak?

Felőrölte őket is a várakozás, a csak egy tumormarker, egy röntgen, egy ct, egy bárakármi?
Ültek éhesen, sorukra várva, csendesen, belül sírva az örökké százéves épületben?

Bíztak?

Vártak jóindulatot, emberi szót, megnyugtató leletet?

Megkapták? Hazamehettek élni az őrület után?

Tudtak tévét nézni, mosást beindítani, enni, postára menni és UPC-vel tárgalni?

A sok Tóth és Szabó túlélte?

————————–

Zokogtam, amikor hallottam, hogy lezárult, végleg lezárult a kérdés: nincs áttét. A múltkori lófasz sincs ott után újra a kérdések, a bizonytalanság, a fájdalom… újabb célzott vizsgálat. Egy vérvétel van hátra, aztán januárig semmi.

Csak az ősz, a tél, a karácsony.

Csak gyulladás.

Nem simogattam falat. Kiültem napozni.

————————–

Hazafele nadrágvásárlásba és egyre rosszabb közérzetbe burkolóztam. Másnapra már beindult a pokol, hidegrázás, láz, köhögés.

Most teázom és tévét nézek, délután megyek a tüdőgyógyászhoz negyedéves röntgenre és aztán megint teázok, tévézek…

Meg eszem.

Most épp brokkolis-tejszínes krumplipürét.

————————–

Csajok,fáradt vagyok. Elfáradtam ebben a huzavonában, orvoshoz járásban, félésben, aggódásban. Nagyon elfáradtam.

Holnap véget ér az utazás a bordám körül.

Fél éve tárgyaljuk a fájdalom-áttét?-repedés?-gyulladás?- csontszken-nemtudjuk-defáj-demivanhamégisáttét kört.

Nos, vagy kiderül valami holnap és akkor elölről kezdődik a kemó, vagy… vagy van egy másik terv. És nekem a másik terv sokkal jobban tetszik.

Előszöris felkelek és iszom egy isteni kávét. Felöltözöm, bepakolok a kocsiba és elindulok a kékgolyóba.
Ott találkozom Mónival, beszélgetünk, megölelgetjük egymást, aztán bemegyek a profhoz. Ő elküld röntgenre vagy mittudomén, utána pedig mosolyogva azt mondja, hogy ez teljesen rendben van, majd felír az augmentin duonál egy sokkal erősebb és célzottabb antibiotikumot, merthogy csonthártyagyulladás ez, úgy, ahogy hittük.

És akkor kimegyek az udvarra és jól kisírom magam.

Majd összeszedem minden bátorságomat és összebarátkozom az Országos Onkológiai Intézettel.

Haverok leszünk.

Lehet, hogy még a falakat is megsimogatom.

Mosolyogva visszamegyek a besugárzóhoz,megsimítom a kártyabeadót, ahova 33 napon keresztül minden nap bedobtam a cetlit, hogy megérkeztem besugárzásra.

Elmegyek a hosszú üvegfolyosón, nem sietve, lassan, élvezve, hogy mennyi ott a fény.

Elsétálok a kápolnáig, felmegyek a gyógyszertárba.

Igaz, a kemót nem itt kaptam, úgyhogy az majd egy másik kör lesz, de a lényeg itt eldől.

Barátom lesz ez az épület. Már nem fogok félni tőle. Nem csordul ki a könnyem és nem kapódik össze a gyomrom.
Egy szép épület lesz és kész.

————-
Elmegyek és némi shopping terápiába ölöm bánatomat/friss megkönnyebbülésemet és tovább töltögetem a jól alakuló kapszula ruhatáramat ebben a színvilágban:

Aztán hazafelé beugrom ahhoz a csodás csajhoz, akitől a kislány kutyát hoztuk és megnézem azt a jóképű komondor kisfiút, aki házőrző lesz itt nálunk jó ideig, merthogy hiába minden, a munkát el kell végezni, nem szeretném, ha megint félnem kellene egyedül itthon.

Aztán átjövünk hozzánk, megnézi a bandát, megbeszéljük, hogyan tovább. este pedig főzök egy jó tejszínes tésztát és kinyitok egy palack bort.  Odakuckózom Medvéhez és alszom egy nagyot. Nagyon nagyot.

————–

Nem tudok írni Gubancról. Még mindig nem. Borzasztóan fáj, nagyon hiányzik és nagyon szeretem – mindig szeretni fogom.

Nem tudom még részletezni, annyira fáj, hogy a szívem szakad meg, mar, csíp, keserű, sírós-sósés gyötrelmes.

Gubanc meghalt.

a hétvégét ezennel kurvára megnyitom.

Akinek ellenvetése van, az számolhat haragommal.

Szeretném gyógyítgatni a csonthártyagyulladásomat (tegnap derült ki, hogy az az és nem áttét – ismét felmerült ugyanis…), elbandukolni a Skanzenba, kikapcsolódni, megölelgetni a fiúkat.

——-

és bekacsolni végre a Bioptron lámpát.

és rántott laskagombát enni rizibizivel. (meg fogunk halni éhen, Kriszta!)

és festeni szeretnék, alkotni

és azt, hogy a gyulladástól végre ne legyen hőemelkedésem.

——–

lélekápolás és egyéb finomságok…

jól kezdődött a hét. Sokkal jobban, mint az előző, de ezzel azt hiszem nem mondtam szinte semmit: az előző hét borzalmas volt.
Történt ugyan valami, amit még nem vagyok kész leírni, de azon kívül azt hiszem minden okés, a nap süt, Felhőke boldog, gyerekek nem betegek, a tegnapi hátmasszázs mennyei volt (óóó, de nagyon-nagyon! annyira kellett már!!), ma pedig isteni lepényt reggeliztünk, este krumplileves lesz (tejszínnel! gombával!), úgyhogy nagy a boldogság.

Elengedtem a nyarat, elővettem a sálakat-kendőket, reggelente már csípős odakinn az idő, ahogy kortyolom a tejszínes kávét.

Ősz van.

Eljött számomra az összegzés ideje, és ahogy kinézek a lassan-lassan aranyfénybe burkolózó dombokra, az jut eszembe, hogy hálás vagyok. Nagyon hálás.

Tökéletesen megértem az amerikai hálaadási cécót. Ilyenkor ősszel valahogy ennek helye van. Tavasszal az ember annyira robban, annyira él, hogy bele sem gondol… a nyár túl hangos, túl fényes, munkás, zajos… de ilyenkor más. Teát iszogatós. Melegebben öltözős. Nagy ünnepre készülős.
Hálás.

Be fogom vezetni a saját hálaadásunkat idén. Vacsora lesz, asztaldísz lesz, közös mesélés lesz.
Meg is kérdezem róla Medvét, mikor hazajön.

és hát bocs, hogy nagy volt a csend, ráadásul pont rosszkor. Nem, nem fetrengtem mély kétségbeesésben, nem értem erre rá.

Ugyanis mindkét gyerek beteg lett. Inkább csak vázlatosan, hogy mi minden történt az elmúlt héten:

1. Mindkét gyerek antibiotikumot kap, 
2. Barnabásnak a füle is fájt, le is teremtett, amikor du-do-rász-ni mertem főzés közben (anya, te nem látod, hogy mekkora tragédia van???)
3. elvittem a csodaszép Marvin órát óráshoz, hogy új elemmel adjam át
4. ahol kiröhögött a pasas, merthogy ez felhúzós. 
5. de ha ennyire nem érzem ennek az értékét, ő megveszi tőlem szívesen.
6. közben Gubanchoz átjött a Felhő nevű komondor kislány játszani
7. akibe beleszerettünk
8. mélyen, egészen, teljesen
9. és egy egész délutánt takonnyal sírással (én) és morózus képpel( Ádám) töltöttünk, mire kimondtuk, hogy igen, nekünk kell Gubancka mellé egy másik komondor is. 
10. ez
11. a Felhő.
12. csak ő.
13. nabassz, mi van, ha nem adják
14. aztán kiderült, hogy van a tenyésztőben hajlandóság, de ragaszkodik hozzá, hogy még egy hetet itt legyen, hogy tényleg őt szeretnénk-e
15. meg eljön családlátogatni
16. és akkor utána megvehetjük Felhőt
17. úgyhogy nem megyünk wellnesselni, de leszarjuk mindketten
18. és csináltatunk egy előtetőt a bejárat fölé, mert ott szeretnek feküdni
19. immár ketten.
20. mert Drazsé változatlanul szobakutya, és nem érti, hogy mi ez az ismételt létszámbővítés
21. és meg is van sértődve, de azért alapvetően jó, hogy hárman bandáznak. 
22. játszanak.
23. és a gyerekek is.
24. szombaton Komondorfesztiválra mentünk…:)
25. vasárnap pedig én mentem alkotós klubra. Íme:

Mindenki azt hiszi, hogy a rákbetegek mellett nagyon fontos, hogy támasz legyen, amikor kiderül, hogy baj van.

Aztán a műtét alatt. A kemó alatt. A sugár alatt.

De ami utána jön, az… nos az szerintem a legkeményebb. A legislegkeményebb.

Az egész egy kurva nagy gyász.

Gyász. Így, ahogy mondom.

Az ember gyászolja az elvesztett ártatlanságát. Azt, amikor bemész a gyerekkel az óvodába, ráadod a váltócipőt, és tudod, hogy a melletted lévő anyuka 100 évre tervez. Neki meg sem fordul a fejében, hogy beül a kocsiban, a sarkon agyvérzést kap, balesete lesz, szívinfarktust kap és meghal. Nem, neki ezek nem jutnak eszébe, pedig így van. Nem gondol rá. Nem öleli picit szorosabban a gyereket.

És én pedig tiszta szívből szeretnék olyan gondtalan lenni.

———————-

Iszonyú látni, hogy mennek el mellőlem az emberek. Emberek, akiket ismertem, akik velem együtt kaptak kemót, akik harcostársak voltak.
Olyan ez, mint az orosz rulett: mikor kattan az én golyóm.

Szar.

És lehetetlen így élni.

————————

Lehetetlen úgy élni, hogy mikor átöleled a gyereket azon gondolkodsz, hogy jó-e neki, ha ismeri ezt a lejárt szavatosságú anyját. Jó-e, ha kötődik. Mikor teszel jót? Ha még életedben kialakítod a rutint, hogy hogyan lesz apával?
Hogy lásd, hogy megnyugodj, aztán pedig fogyj le (ez szempont, baszki! hullaként is belepusztulnék a szégyenbe, ha a koporsót cipelő munkás recsegőset fingana a súlyom alatt!!), öltözz fel szépruhába, aztán feküdj le az ágyba, rendezd el magadon a takarót, fogjak a kezembe egy csokor liliomot és tegyem be a szomorú vasárnapot – MAJD VÁRJAM A HALÁLT?

Abban a tudatban, hogy a gyerekek ruhái felcímkézve, a gyógyszerek szintúgy, és… most figyelj… összegyűjtöttem a pénzt a temetésemre.

———————–
És ma este kurvára elegem lett a sírásból. És a meghúzódott combszalagommal beültem a kocsiba és úgy döntöttem, hogy világgá megyek. És lemegyek a térképről. És befejezem ezt a libikókát élet és halál között. Mert az egyiknek mennie kell. Most az egyiknek mennie kell.

És elindultam. Szakadt az eső, patakzottak a könnyeim és gyáva voltam, még ahhoz is gyáva voltam, hogy az elhagyatott major mellett kiszálljak a kocsiból és térdig süppedjek a sárba.

Csak ültem ott, néztem a világító műszerfalat, és könyörögtem. Úgy, ahogy még soha. Hogy engedjen el végre a halál. Hogy élhessek még, igazi, mosolygós, napos életet – ha már egyszer életben maradtam.
Hogy ne legyen jégpáncél a szívemen.

———————-

És nem tudom, hogy hogy, de a kapunk előtt voltam. Egy ázott Gubanc csóválta a farkát, én pedig orrot fújtam, és bementem a házba.
-Összeszedtem a temetésemre a pénzt.
– Én meg hoztam fel meggylekvárt.
– Bazdmeg hallod, amit mondtam? Hogy összeszedtem a temetésemre a pénzt?
– Igen. A nagyi is megtette már 30 éve, még sírkövet is csináltatott. Te is ilyen mai fiatal vagy. Előrelátó.

És akkor főzött egy teát. Átölelt. Kisírtam magam (faszom!) és egyszerre meleg lett mindkét tenyerem, ahogy a nagy, meleg kezébe tettem a kezem.

Rákulcsolta a kezét. Azokat a kezeket, amik mindennél többet jelentenek nekem.
A halálnak pedig el kellett engednie a kezemet.
Nem tehetett mást – nekem csak két kezem van, és mindkettőt fogta az Élet.

https://www.facebook.com/groups/378296828987220/