Három Hónap

Három hónapban gondolkodik. Meg 3×3 hónapban.

Annyi egy gyerek.

Annyi egy rákkezelési ciklus.

Maga mindent ebben a ciklusban csinált életében – tök véletlenül.

De Ági, lehet, hogy magának most jön a nyár. Volt tél, kemény, hideg, és volt tavasz is – újjáépülés, nyiladozás. Ha számolunk, elvileg novemberben jön a nyár.

————-

Legyen meleg. Legyen élettel teli, harsogóan friss, napsugaras és fűben fekvős, bárányfelhőt nézős. Legyen termékeny: foganjon meg új gondolat, szökkenjen szárba ezer terv, legyen dolgos, megelégedett, fejvakarós, adrenalinos nyár.
Legyen pihenés: láblógatás, dalolás, semmittevés.

Tartson sokáig, tartson ki az aranyló őszig, ahol majd újra befelé fordulhatok, magamba zárkózhatok és rendezhetem soraim.

És segítsen át a következő télen, ami jön, mert jönnie kell, de már nem lesz ennyire kemény. Nem a halál ígéretét, fagyot és kétségbeesést hoz, hanem lassú felkészülést az újabb tavaszra.

Élni, drágáim. Élni.

ÉLNI.

Ezt szeretném.

(meg hogy Robi-Bobi sose romoljon el.)

ez most legyen ilyen… saláta.

Szerű.

Saláta-szerű. Indokolatlan kötőjellel.

———

Húsnap van. Csirkét sütök jénaiban, csak csirkemellet, jófélét, bőre nélkül, fokhagymás tejszínbe áztatva. Krumplipüré lesz hozzá, saláta, közös családi ebéd és néhány jó szó. Rászoktunk erre. Ebédelünk, beszélgetünk, iszunk egy teát, jól érezzük magunkat.

———

Én pláne, ugyanis megérkezett családunkba Robi-Bobi (B. nevezte el) a robotporszívó. Jelenleg R.B. testi-lelki jóléte mindennél fontosabb számomra, félve nézem, hogy kap-e áramot, nem akadt-e be valahova, és hát… minden éjjel boldoggá tenném, ágyba vinném  a reggelit neki és megfoltoznám a zokniját, csak takarítson!!!

———

Tegnap vettünk meleg ruhát télire, olyan technikai szarokat, esőhatlan, szélhatlan, hideghatlan, télhatlan, neo-ultra-teflon-lélegzik-örökremeleg-sokcsatos praktikus-ezerfunkciós darabokat.
Bibííí, 42-es az enyém. És ez nem nyúlik ám!!
Medvének fekete a nadrág is, a kabát is, az én kabátom szürke, de csak azért, mert mindig megmosolygom az egyforma kabátos házaspárokat:)

———-

Felemás hét volt ez: rengeteget dolgoztam, nagyon sok dolgot átgondoltam, nem is hittem volna, de élvezem, hogy ősz van…

———-

… ennek örömére vettem egy bokacsizmát. Óbasszameg, üljek már a pénzen, na.

———-

Megyek, levágom Barnesz haját, mert holnap már megy óvodába és jelenleg úgy néz ki, mint valami kis hajótörött. Mínusz a borosta.

———-

Gondolkodom egy virtuális garázsvásáron.

Na az a nap tegnapelőtt volt.

Jelentem, a magyar óvodarendszernek köszönhetően 3 és fél hónapja van velem itthon a gyerek. Nem vihettem óvodába, mert kistestvére van.

Mikor elmentünk az óvoda udvara mellett a játszóra, sírt, hogy be akar menni, nem lehetett.
Akkor sem, ha ott állok a kapuban.

Akkor sem, ha mindenki ismeri és összevont csoportok vannak.

Akkor sem, ha még az épületbe sem kell bevinni, mert ott az anyja a kapunk kívül, és hazaviszi.

Nem és nem és nem.

Úgyhogy maradtunk egymásnak.
Persze, játszóház meg játszótér, szakkör meg játékdélután, de az nyilván nem olyan.

Gyűrtük egymást éjjel-nappal, naphosszat. Munka alatt, este.

Szenvedtünk mindketten.

Veszekedtünk, nyűglődtünk, borsot törtünk egymás orra alá.

Aztán valami elpattant bennem a kocsiban és a 98. nap nonstop vinnyogása után elkezdtem ordítani.

Hogy elég volt. Hagyjon egy kicsit békén. Nem sokat, egy lélegzetvételnyi szünetet kérek. Nézőközönség nélküli pisilést.

AnyaANYAANYAAAAAAAAAAAAA mentes indexelést. Egy. Kis. Csendet.
Hogy KUSS legyen már, összesen 3 percre.

Hogy ne kelljen a semmin vívni.

És akkor megálltam.

És kinyitottam (feltéptem) az ajtót, és mondtam, hogy gyerekem, itt és most két választásunk van.

Az egyik, hogy továbbra is veszekszünk. Mert kérlek , és nem csinálod (vedd fel a zoknid, ne dugj szőlőt az orrodba, ne mássz fel a játszóház tetejére), vagy mert hiába kérlek, csinálod. (ugyanez. megközelítés kérdése.)

Kiabálunk.

Harcolunk.

Úgyhogy ez nem megy tovább.

A másik lehetőség, hogy megfelezünk egy almát és helyrehozzuk ezt a szart. És van egy tervem.

Nos, van nálam egy nagyon nagy láthatatlan zsák, amibe bele tudjuk tenni a haragot. A nyűgösséget, a félelmet, a betegséget. A kiabálást, a hisztizést, a szófogadatlanságot.
Beleteszem a zsörtölődést, a ciccegést és a „most azonnal”-t. Tedd bele a „de anyaaaaaaaaaaa”-t, a „nem akarom”-ot és az „akarom”-ot is.

Megvan?
 Jó.

Akkor kötök egy csomót a tetejére, majd egyszerűen kidobjuk itt é most az autópálya mellett. Jó messzire. És most ugrás be a kocsiba, hagyjuk el a pihenőt, induljunk a hazavezető úton és teli torokból üvöltsük a Maugli zenéjét.

Mert megkönnyebbültünk, mert nagy csomagot hagytunk itt, mert nagyon nyomasztó volt és mert nagyon sokat sírtunk miatta.

Menjünk.

tudni kell.

A fiúk AC/DC-t meg ilyen hülyeségeket hallgatnak és borzasztóan élvezik az apjuk műsorát.

Nincs mese, meg kell tanulnom rokkerkedni.

Ebben nincs lágy csípőmozgás, édes ringás.
Nincs tapsolás meg ringatás.

Nincs ebbe lófasz se, amit ismernék.

„Széles terpeszbe kell állni, hogy a többiek, amikor pogóztok, ne rúgják ki a lábadat.” (???wtf??)

„Metálvilla megvan?”

” Fejrázás, hosszú hajjal.” (ááhh, eszembe sem jutott elővenni a rákos voltam, rövid a hajam lemezt. Ez túl komoly ügy. Ez itt nem lehet kifogás.)

” És akkor furakodsz a kezeddel, meg rugdoss a lábaddal”.

„És ordíts.”

„Na ez a rokkerkedés.”

… na ez a rokkerkedés, mondta, aztán visszament, hogy megpucolja az almát Gergőke püréjébe. Folytatta a Thomasos mesét, puszilt beütött térdeket, épített vonatpályát.
Ringatott, pelenkázott, bújt és duruzsolt.

Kicsit azért magasabbra dobta a kölyköket, mint szerintem indokolt lenne.
Mégiscsak rokker, na.

Ha már sokat kell olvasni, úgy döntöttem, hogy olvasónaplót írok. Meg rajzolok.

Elválaszthatatlanok. Összenőttek, cinkosok, veszekednek, falaz egyik a másiknak és másik az egyiknek. Egy folyton beszélő kisfiú és egy tériszonyos kutya – le sem tagadhatnák, hogy a mi klánunk tagjai. Defektes mind:)

Pesten a vidéki gyerek. Ujjongott a villamoson (szeretettel köszöntelek Benneteket, velem utazó barátaim!!!!! Éljen a villamosos utazás, hurrrrráááá!), és annyira fura ezt látni. Még csak pár éve költöztünk el Pestről, de benne Budapest már semmilyen nyomot nem hagyott, ő már ízig-vérig vidéki csávó, még akkor is, ha jelentős időt éltünk a körúton.

Mondom. (Lásd előző kép. Már csak egy traktor kell.)

Ez az alapja a prágai útinaplónak, ez még a kreatív klubon készült, aztán otthon befejeztem, szép lett. Most egy régi, megsárgult oldalú Büszkeség és balítélet könyvet alakítok majd albummá – magamnak. A megismerkedésünk 7. évfordulójára átalakítom emlékkönyvvé: szerelmes levelek, kis emlékek, elkapott pillanatok még azokból az arany hónapokból.

Ja. Magamnak. Medvének meg veszek valami lézeres víszszintmérőt vagy valami hasonló romantikus cuccot. Ő annak örül.

Csodás.

Két kézzel túrok a festékben, megszárad a homlokomon a gesso, összeragadnak az ujjaim a selyemfénytől és befolyt a körmöm alá a tinta. Dolgozok, szenvedek, fájok és mosolygok, vagyok és belepusztulok majd újra feltámadok.

Lakkozom a tetejét.

Alkotok.

Beszélgetek magammal. Nehéz, mert nem ismerem ezt a lányt.

Már nem mutatkozhatok be úgy, hogy helló, egykor sminkes voltam, meg hogy ó-azt-ismerem-én-is jártam-oda, meg egyáltalán…

Hanem…

Na akkor lássuk.

Helló, Ági vagyok, kommunikációval foglalkozom, azt is tanítom- verbális és non verbális formában. Jó vagyok abban, amit csinálok, szeretem is, vannak benne nagy kihívások és ujjongós sikerélmények is. Fasza, na.

Harminchárom éves elmúltam, egy napon születtem a kisebbik fiammal, rövid, barna hajam van és kékesszürke szemem.

Most épp 42-44-es ruhákat hordok,imádom a kabátokat, a kendőket és a sálakat. Elmúlt a körömlakk mániám, a körmöm praktisse-francisse oszt csá. Erre van idő, az is géllak.

Két csodás gyerekem van (ez megmagyarázza az időhiányt) és egy klassz férjem, aki ugyan a legalapvetőbb dolgokat sem tudja megjegyezni (nem veszünk x szolgáltatónál 2 éves előfizetéssel sim kártyát és CSAKIS sim kártyát, mikor az összes itthoni készülék y szolgáltatós, basszameg… ez tegnap volt, még nem hevertem ki). A legalapvetőbb agyhiányával együtt szeretem és ő is szeret engem, ennek ékes bizonyítéka, hogy élek (én a helyében már agyonvertem volna magam).

Kevés barátom van, de rájuk számíthatok, még akkor is, ha egy rohadt alak vagyok, mert elfelejtek mindenkit visszahívni, hogy akkor megyünk-e moziba, vagy mi lesz a lekvárfőzéssel.

Nagyon szeretek kávézni. Írni. Olvasni. Inkább sósat eszem, mint édeset. Gyűjtöm a parfümöket és a papírboltban mindig ellágyulok.

Egy nagy házban lakom, egy imádott, 13 éves autóval járok, van 2 kutyánk (egy törpeschnauzer és egy komondor) és sajnos egyáltalán nem virágzik ki a seprűnyél is a kezemben – pont leszarom a virágokat. Pedig többször megpróbáltam. Komolyan. Éljen a kövirózsa.

Imádom a meleget, a nyarat, a pasztell színeket és a nivea tusfürdő illatát. Az eredetit, a sötétkéket, naná.

Tavaly nagyon beteg voltam, most már testileg jól vagyok, a lelkem viszont még javításra szorul, úgyhogy azon még dolgozom.

Most tanulok élni.

Szeretem a poncsókat, a gyümölcsteát, a klasszikus zenét (besírsz, de bartók rádió forevör). Nagyon szeretek vezetni, főzni (egy nagyon speciális diéta szerint táplálkozunk).

A dolgozószobámból írom a blogot, és meg se merem mutatni, hogy mekkora resveteg kupleráj van a szekreteremen.

Hát, ez vagyok.

hogy a legutolsó bejegyzésem minek köszönhető… Nos, egy fél üveg tramininek. Ennyi. Ebben a balhéban most nem volt se kineziológus, se családállítás, talán Annamáriának, az új terapeutának van hozzá köze.
De még az sem biztos.
A tramini biztosabb.

Új… nos, nagyon sok dolog új.

Van ami vadiúj és persze van, ami régi-új.

Sokat festek mostanában. Eszméletlenül, iszonyatosan hiányzik a festék, a pacsmag, a kence. A színek, a textúrák, a hatások, a rétegezés, de arcok (és lézerpontos kéz) hiányában most marad a papír.
Kreatív napló, nincsenek szabályok, ragad a papír, és olykor, amikor ráteszem a legfelső lakkréteget egy oldalpárra, le is zárom az adott témát.

Jó érzés.

Megyek, mert Gergő üvölt, és a kurva-szar-anya versenyen simán nyernék. Kreatív naplózás, mi? Visít a gyerek. Höccöcöö

Lány lettem.

Nos, volt néhány nem annyira remek nap…

Mint például a szombat. Az hagyján, hogy hajnalban keltünk, a két gyereket összepakoltuk, majd utaztunk 200 km-t azért, hogy Medve 150 emberre főzzön a rekkenő hőségben, miközben

– a gyerekeket egy sátor alá tudtam kipakolni, ahol csurgott rólunk a víz
– beálltam zöldséget szeletelni
– a Duna kb. 50 méterre volt tőlünk, így folyamatosan azon gondolkodtam, hogy egy bazi erős bicajlánccal magamhoz csatolom Barnabást
– de legalább Gergőnek újabb foga jött, így üvöltött végig.

De Medve főzött. Finomat. Barnesznak legalábbis nagyon ízlett…:)

Aztán hazafelé természetesen mindenki hullafáradt volt, nyűgös, hisztis, úgyhogy ultranagy veszekedésbe fulladt az egész, de annyira, hogy közöltem az én drága férjemmel, hogy
1., húzódjon félre az autópályán
2., én kiszállok
3., majd valahogy hazajutok
4., ha akarok
5., és egyébként is, hagyjanak békén, nekem ez nem szórakozás, a fasz kivan ezzel, így megy el a szombatom, bla-bla-bla.

Sírtam a fáradtságtól és a kialvatlanságtól.

——–

Vasárnap viszont olyan de olyan jó volt, alkotódélutánon jártam, ahol díszített naplót festettünk-ragasztottunk-pacsmagoltunk.
Az enyém ilyen lett:

Ráfestettem, stencileztem, nyomdáztam, patináztam a fényképekre is, a legnagyobb buksisimi Ádámtól jött, mikor megkérdezte, hogy ez képeslap-e.
Mindegy, nem békülök:P

Na jó, azért van mivel megvesztegetni, merthogy szerintem ez valami gyönyörű. Hiába, na, azért este mikor kiülök a teraszra, már lehet érezni, hogy ez nem az a nyár már…