Azt hiszem, tavaly ilyenkor volt az egyik mélypont. Soha nem gondoltam volna, hogy sima kontrolloknál (is) ennyit számít az orvos, azt hinné az ember, hogy vagy lát valamit az istenadta, vagy nem, és kész-passz jónapot. Na ez nagyon nincs így: az akkori onkológusom előszeretettel ismételtetett MINDEN vizsgálatot, mert “látott valamit”, mert ez “valami rosszaságnak tűnik”, mert… mert ő maga valószínűleg rettegett a ráktól. Hiába mondta az én drága jó doktornőm, hogy Ágika, ne hallgass rá, nincs baj, nézd meg a laborod, minden frankó, azért bennem negyedévente keresztbe állt az ideg. Ennek az ámokfutásnak 2016. januárjában vetettünk véget: még megcsináltam a  negyedéves kontrollt, aztán…

áprilisban már az régi orvosom fogadott, aki vizsgálatot már nem tudott csinálni, mert várandós lettem – kicsit hamarabb és hát elsőre, de sebaj, hurrá.

Majd elment a baba.

Közben feltúrták a kertünket, a házunkat, az életünket, és ebben az ámokfutásban kellett megtalálnom a rendet a március óta inzulinos Barnabással. Még szerencse, hogy nem volt időm hosszasan tépelődni, mert Medve nagymamája combnyaktörést szenvedett, és hordágyon hozták ide hozzánk. Lakni. Örökre.

És hamarosan már nemcsak a kimerültségtől hánytam, hanem attól is, hogy teljesen spontán és nagyon nem tervezetten (sőőőt), beköszönt Kolos, hogy ő bizony elindult, jönni szeretne.

Közben Medve megálmodta, mivel szeretne foglalkozni élete hátralevő részében, előkereste a régi papírjait, megnézte mi hiányzik, és kitalálta, hogy befejezi a tanulmányait, mert neki most van ihlete.

Ami – több más dologgal- a házasságunk eddigi legmélyebb gödrébe vezetett bennünket, ahol újra kellett értékelnünk, hogy hogyan képzeljük el a jövőt, a megváltozott, “nem-tud-suliba-menni-a-gyerek” jövőnket…

… és aztán körvonalazódott egy megoldás, amiről itt és itt írtam, majd rengeteget beszélgettünk, és rájöttünk, hogy tényleg, valóban így képzeljük el a jövőnket, és ezt nem szeretnénk egybemosni se külön bejárattal, sem semmivel a mindennapi életterünkkel, úgyhogy sokkal nagyobb fába vágjuk a fejszét: külön ingatlant szeretnénk vásárolni a terveinkhez.

Ami jó, mert nem kell építkezni. Ami rossz,mert kérdéses, hogy találunk-e olyat és ott, ahol megálmodtuk: közel a házunkhoz, megfelelő beosztásút, világosat, kuckósat, jó parkolással.

Összeszedettebben és komolyabban indulhat el, amit terveztünk, de sokkal nagyobb a felelősség is.

És mindenhez még erőnk, kitartásunk, akaratunk is lenne, ha sikerülne rendezni a sorainkat a férjemmel. Ha újra jókat tudnánk beszélgetni, ha nem hullafáradtan vakkantanék oda valamit foghegyről, ha végre lenyugodna és befejezné az önmegvalósítást, ha,ha, ha. Hahaha.

… eljött a pont, amikor befejeztem az évet. Már semmi de semmi mást nem szeretnék ebben a fennmaradó 6 hétben, mint dolgozni, sütit sütni, karácsonyra hangolódni, elvarrni az elvarratlan szálaimat (pénteken megyek fogorvoshoz, már fél éve nem voltam és ez az én leváló dentinemmel elég hosszú idő) és pihenni szeretnék.

Olvasni, feltöltődni, hímezni, szelektálni, a felesleggel megtölteni még egy konténert. Átgondolni, hogy a rengeteg változás

• igen, más lesz Medve munkája
• igen,már soha nem lesz olyan, hogy ne legyen cukorbeteg a táplálékallergiás gyerek
• igen, a Nagyi már csak egyre rosszabb állapotban lesz
• igen, az otthonoktatás a megfelelő forma a számunkra
• igen, háromgyerekes anyuka leszek ÉS most is megtartom a munkámat, sőt, újra nyitom a kis stúdiómat, MERT EZ ÍGY EGYBEN TESZ BOLDOGGÁ

Lezárom a felesleges emberi kapcsolataimat

• Már megint dolgozol az újszülött mellett? Igen, és akkor lesz a legtöbb időm a munkára, ez már tapasztalat, sőőőt, tök jó lesz, mert nem kell még pluszban kemóra is járni. Igen, múltkor úgy volt, és összesen egy munkahelyen esett le nekik, hogy beteg vagyok, az is az ötödik kemó után.
• Nem kell a felesleges áramvámpír siserehad: már nem szeretnék más hóbortja miatt minden második szombaton hajnali 6-kor felkelni
• … és nem szeretnék kiselőadásokat hallgatni, hogy otthonoktatok (mégis milyen jogon??), gyereket várok (ki fogja felnevelni??) ésatöbbi.

Elfáradtam. Már csak arra szeretnék gondolni az évnek ebben a legkuckózósabb, legfényesebb, legmelengetőbb időszakában, hogy mennyire jó lesz nekem egy felesleges kacatoktól megkönnyebbült házban, egy kisöpört, újraálmodott, újjárendezett életbe várni a kisfiamat.