Gyönyörű, fuksziaszín leanderek voltak, a százéves tégla épület előtt. Ott parkolt az autónk, a fák lombjain átszűrődött a napfény, mi pedig összebújtunk, összekapaszkodtunk Gergővel. Mohón evett, néha kinyitotta a szemét, felpillantott rám és elégedett volt.
Folytak a könnyeim a boldogságtól, a hálától, hogy megtapasztalhattam ezt az érzést. Megtapasztalhattam, milyen a testemből táplálni a kisfiamat, hogy milyen nyugalmas, ringató, felejthetetlen pillanatok ezek.
Tizenöt perc múlva mondták meg, hogy a szövettan eredménye szerint rosszindulatú emlőrákkal kell megküzdenem a következő hetekben, hónapokban.
Medve ott állt mellettem, csak annyit tudtam kérni tőle, hogy vegye át tőlem a mindössze 9 napos Gergőt, én pedig lerogytam a székre. Mellrák. Diónyi, rosszindulatú csomó. Otthon vár egy 3 és fél éves fiúcska, a férjem karján pedig az alig 9 napos gyönyörűségünk, én pedig ismét harcra készülök. Hatalmas harcra.
Július 16-án műtenek. Reményeim szerint tökéletesen kimetszik majd az oda nem való területet és kivesznek egy spéci nyirokcsomót is – annak pedig tisztának KELL lennie. Ez a feladat. Ez a MINDEN most.
A tejemet azonnal elkezdték gyógyszeresen apasztani, mert így műthetetlen, rám pedig laborok, vizsgálatok és egy műtét vár, egy műtét, amiből nem tudom, hogy kelek fel. Lehet, hogy jobb mell nélkül.
Utána kemoterápia vagy sugárterápia következik, de ez van, állom, kiállom, átharapom a sziklát is ezért a három pasiért. Medvi, Barnus, Gergő, miattatok kell, miattatok muszáj.
Sosem felejtem el azokat a leandereket.
————————————–
10 hozzászólás a(z) “Sosem felejtem el azokat a leandereket” című bejegyzéshez
Itt ülök a munkahelyemen, és csak nézek magam elé… Mindig is úgy gondoltam Rátok, hogy az IDILLI CSALÁD csupa nagybetűvel! Csak egy kérdés merül fel bennem, hogy miért…
Úgy drukkolok Neked/ Nektek! Veled vagyok/vagyunk!
Ági nem is tudom mit írjak. Pont egy hete gratuláltam Gergőhöz, akkor sem kívántam mást mint egészséget Nektek! Most még erőt kívánok Nektek sokat! Nagyon szorítok!
Most bőgök a melóhelyemen.
Annyira drukkoltam, hogy ne legyen baj….Nagyon sok erőt kívánk!
Hát most én is elbőgtem magam…nagyon drukkolok érted, értetek Ági!!!! Kitartás, le fogod győzni, a fiúkért, a családodért, magadért. Szorítok!
Ágik vagyunk. Néha elhagyunk egy Esztikét a Douglasben, de erősek vagyunk, mert a nevünk kötelez.
Kitartást, és erőt kívánok, mert nem lesz semmi baj, NEM LEHET semmi baj. A három csodálatos pasid életben tart, és benned is akkora az élni akarás, hogy két cicivel fogsz kijönni a műtőből.
Nagyon szorítok! Meg kell gyógyulnod és kész!!!
Hatalmas ölelés így ismeretlenül is (mármint részedről, évek óta olvaslak, hol itt, hol ott).
Elég rég jártam errefelé. Ez az egyik blog amit nagyon szívesen olvasgatok, fantasztikusan jól írsz!
Lélekben Veled vagyok, le a kalappal, hogy ilyen erős vagy!
[…] három éve ugyanígy mondtam el, hogy bizony mellrákom van. Aztán ott voltatok, amikor levettem a kötést és megnéztem, mi maradt a mellemből. Ott […]
[…] … míg aztán megbetegedett. Ott pedig már nem számított semmi, csak a túlélés, a szó legszorosabb értelmében. Tette amit tennie kellett, megkötötte a kompromisszumot ott, ahol meg kellett és… észre sem vette, hogy már nem Ági. Már nem Kislány. Már szinte nem is ember. Anya. Mindenkinek az anyja, nem nélkül, identitás nélkül, egy a bandából, egy a fiúk közül, berreg, ha berregni kell, barna és szürke, no meg farmerszín ruhákban jár. Elnemtelenedett anya funkciós túlélőgép. […]
[…] az lesz az én El Caminom, hogy megnézzék a mellem és azt mondják, hogy minden rendben. Hogy visszamenjünk oda a patológia elé és megnézzük azt a téglaépületet, és elbúcsúzzak …A szemébe szeretnék nézni annak a csecsemős doktornőnek, aki a szemembe mondta, hogy ennek a […]