Noha nem hiszek abban, hogy a feng shui a kulcs a boldog élethez, mindenképp hiszek abban, hogy a térrendezés kiemelkedő fontosságú a lakásban.

És ezen a ponton fel is nyeríthetünk a röhögéstől.

A térrendezés alatt az elmúlt négy évben nem azt értettem ugyanis, hogy vajon a fa szélkelepelő vagy a kis csobogó kerüljön a sarokba, hanem hogy leviszi-e Medve a lombvágót abból a kurva nappaliból, vagy lekerül-e végre a fürdőszobából a bútorlazúr a garázsba. 

Lépések, lépések, na.

Mindegy, eljutottunk végre odáig, hogy valóban a térrendezésen törhetem a fejem, és volt egy nagyobb megvilágosodásom is: többféle térrendezési elvet vetettem össze, és rájöttem, hogy az ősi  magyar térrendezési hagyományok és a feng shui iránytű iskolája (nem a bagua, az iránytű!) nagyon sok hasonlóságot hordoznak magukban. 

Szerkesztettem, rajzoltam, szögmértem, iránytűztem, és arra jöttem rá, hogy ez így most pont rossz, ahogy van, minden tökéletesen ellentétes színű/formájú/osztású és nem is érezzük benne jól magunkat.

Nem voltam rest, kifejtettem eme aggodalmamat életem párjának, aki nyugtázta, hogy akupunktúra megy, feng shui jön, majd másnap átrendezte a konyha felőli nappali-étkezőt. Az ottani ülőgarnitúrának lassan mennie kell (darabokban van és 30 éves), de egyelőre nincs pénzünk olyanra, amilyet szeretnénk semmilyenre, úgyhogy marad, de a bordós szőnyeg remek oda, mert déli oldal, föld elem és eleve, ott van a szerelem sarok a házban. Mint megtudtuk.

Lapos bútorok kellenek oda, földszínek, szerelemre utaló jelképek, emberábrázolások. Dombot, tájat, sivatagot ábrázoló művek, úgyhogy a férjem mondta, hogy szerinte fellobban a láng, mint a kurvaélet, ha levesszük a csendéletet és felteszünk helyére egy Lenin a Kaukázusban című opuszt. 

Nem várta meg a válaszomat, vihogva elmenekült.

Gyermeteg lelkű, hasznavehetetlen jószág.

—————

A hálószobánk északnyugati területre esik, ide citromsárga, narancssárga, barna, terracotta színek, agyag, kerámia tárgyak, négyszögletes formák kellenek, ugyanaz, mint a szerelem sarokba úgyhogy tulajdonképpen hagyhatunk mindent úgy, ahogy van.

Medve szerint ez menni fog.

Ez pedig a méregdrága ünnepi tonhalsteak, kókuszzsírban-vajban (vajat lehet, ha tisztított vaj /ghee/ akkor még jobb).

———–

Egyébként ma csodálkozom és bosszankodom – valamit nagyon rosszul kommunikálhattunk az óvodában, ugyanis egyértelműen kiderült, hogy azt hiszik, hogy én nem dolgozom, hanem gyesen vagyok.

“A dolgozó anyukák” és a “dolgozó anyukák gyerekei” azok én vagyok, mi vagyunk, a mi családunk, a mi gyerekeink.

Csütörtökön megyek szülőire, ott remélem ez tisztázódik, mert nekem nagyon kellemetlen.

Pénteken még egész jó volt a helyzet: délutánra összekapartam Barnabást, hogy az ovis évzárón ott tudjon lenni, és ismét elámultam, hogy így is lehet óvodát, oktatást, gyereknevelést. Bámulatos, hogy egy órás műsort ilyen kicsi gyerekekkel, ilyen flottul és ekkora szeretettel le tudnak vezényelni!

Éppen vége lett, amikor ránéztem a telefonomra, és a “nem értem oda, mert leállt a kocsi, vontatni kell” üzenet fogadott.

Szürkebarát kinyúlt.

Gyorsan a kocsiba be, haza, gyerek ki, anyu hála az égnek épp nálunk, mi ketten el, elvontattam Medvét a szerelőig. A harmadik kanyarban szakadt le a kipufogóm, úgyhogy a két beteg kocsival leparkoltunk, ekkor még megpróbálta beindítani a Land Rovert Ádám, hogy na akkor hátha, de nem, sőt, még egy hangos ccccsssszzzzz kíséretében leeresztett a kerék is. Vége a guminak is.

Szombaton Gergő magára rántotta a fürdőszoba szekrényt, itt erősen térdre estem imádkozni, hogy nem halt meg, ugyanis körülötte sebbenzin, alkohol, hidrogén peroxid csapódott a földnek, és az ajtó fogta meg a szekrényt, hogy ne lapítsa szét a gyereket.

Délután fejjel nekiesett a lépcsőnek, este pedig az én lábamat csípte meg egy pók: ödéma, lilulás, minden.

Vasárnap Könyvhét, Barnabással mentem, de egész jó volt, nyugodtan tudtam dolgozni, nagyon rendesen viselkedett, nem volt vele semmi baj, szerintem érezte, hogy ez több kettőnél már.

Úgyhogy most a rendkívül sportos, túraautó hangú Imrével járunk, és talán már holnap mennek a gyerekek oviba-bölcsibe, én pedig dolgozom, dolgozom, dolgozom.

Szuper volt egyébként, mert találkoztam a kiadómmal is, átbeszéltük a dolgokat, elmondtam, hogy haladok és egy biztató mosoly illetve egy “ahogy az angolok mondanák, take your time, dear” volt a válasz.

Ezt a nyomás nélküli hozzáállást nagyon de nagyon szeretem.

Nem.

Nem vagyunk azok, legalábbis most nagyon nem. Most kifejezetten szarul vagyunk és nehéz nekünk, nagyon sokat veszekszünk, ugyanis Gergőke immáron két és fél hete itthon van, és ma reggel megint cseppkő méretű zöld fika jött az orrából. Visszafertőződött, de inkább azt mondanám, hogy meg sem gyógyult.

Újabb antibiotikum kúrát nem lenne már szerencsés (kettőt kapott), és szemmel láthatóan valami olyasmi van benne, ami röhög az antibiotikum láttán.

Tenyésztést fogok kérni, mert ez így tarthatatlan.

Mindegy, nem lázas, nem fáj a füle, nem semmi, úgyhogy ő aztán jön-megy és csinálja a dolgát.

Tányért tör, ablakot nyit, felmászik a sima radiátoron, bemászik a kádba, beleül a vécébe. Tombol, tör-zúz, unatkozik. 

Nem érdekes sem a kisvonat, sem a  mese, szarik bele a vetítésbe és a bár-mi-fé-le játékba.

Eszméletlenül örülnék, ha a gyerekem tv függő lenne. Óriási sopánkodással tudnám ecsetelni, hogy jaj, hogy elszaladt az idő, hipp-hopp eltelt másfél óra, de nem, 3(!) percnél tovább nem köti le a tévé.

Percenként emelem a dózist, mintha kokainra szoktatnám a gyereket, de nem akar, nem tévézik, én pedig lassan megőrülők, hogy állandó sírásban, visításban, verekedésben, veszekedésben élek/dolgozom/létezem.

Veszekedést mondtam? Ó, igen, Barnabás ugyanúgy köhög.

Naponta ágyhúzás, matracfertőtlenítés, grapefruitmag csepp, nyírfakivonat, c-vitamin, magnézium, immunerősítő. A diétának hála, egy-egy ilyen betegség már csak az agyforgácsoló kategóriába esik, de a szteroid, a kórház és az infúzió már nem része a repertoárnak úgy, ahogy Barnusnál voltak.

Cafrangokban lógnak az idegeim, az idegeink, már minden különösebb ok nélkül sírok, és igen, vannak sokkal rosszabb napok, mint a tegnapi, amikor Medve kezdett el üvöltözni, hogy nem bírja tovább.

Nem bírja tovább, gyógyuljak már meg, bírjak már annyit, mint előtte és hogy ő semmit nem akar csak egyedül lenni.

Én ezt megértem, mégis borzalmas hallani, hogy szabadulna tőlünk, mert elege van. Nekem is elegem van, elegem van ebből az egészből, de ez van, ez az életünk, nem tudunk ebben most előre lépni.

Tesszük a dolgunkat, hol az egyikünk stabilabb lelkileg, hol a másikunk, de szakad a cérna és most már mindketten sírunk, megyünk tovább a vízszintesen eső hóban és várjuk, hogy jobb legyen.

Drukkoljatok és gondoljatok ránk, hogy talpon maradjunk.

még mindig úgy érzem, hogy az út elején vagyok. 

Az alapok megvannak, az egészségem – úgy tűnik- jó úton van, leszámítva a kurva cisztákat. 

“Minden nőnek van, kinek előbb, kinek később. Na jó, nem minden nőnek, de százból kilencvenötnek biztos.”–így a nőgyógyászom, de én szeretnék az öt nő lenni, úgyhogy már dolgozom a megoldáson.

Több úton indulok és … hát egyik sem egyszerű.

Hétfőtől 21 napos detox kihívás, ez lényegében számomra egy részleges léböjt kúrát takar nagyon alaposan felépített napirenddel és étrenddel, gyógyteákkal és -már leírhatom- bizony a kávés májméregtelenítés is a heti rendbe illeszkedik majd. 

Hétfőn megyek életem első akupunktúrás kezelésére, és igyekszem nem a Charlotte Yorkos jelenetre gondolni, miközben majd szúrják a tűt. Félek? Nem. Amennyit engem szurkáltak, attól sem fénék, ha egy sündisznót szeretnének a szemgolyómba nyomni. Próbálom majd felnőtt ember módjára előadni a vágyaimat és elmondani, hogy a máj és a petefészek a fő fókusz (a máj mindig, a petefészek a ciszta miatt), és igyekszem elnyomni a kisördögöt, ami azt mondaná, hogy “szarok én a világra, doki, fogyasszon le úgy, hogy naponta megeszem egy t-bone steaket és fűszeres sültkrumplit nyomok hozzá meg almás cidert. Két hét alatt legyek 40-es méret, az sem baj, ha bele kell törnie a fülembe a tűt)”

Fáradt voltam, nagyon-nagyon fáradt és kialvatlan. Gergő beteg, itthon van, nem igazán találjuk, hogy mitől lesz jobban, nem annyira volt hatásos ez az antibiotikum kúra sem.

Mindkét gyerek velem volt, hajnalban keltünk és már csak vonszoltuk magunkat (és egymást), amikor úgy döntöttem, hogy lekanyarodok a Váci útról és elmegyek Antal Vali Bionom bioboltjába. Rengeteg termékkel szemeztem, az itthoni bevásárló kosárba 54.000Ft értékben tettem cuccot, de mivel azt írják, hogy szívesen segítenek, gondoltam személyesen mégiscsak jobb.

Köszöntem, fáradtan mosolyogtam, majd kérdeztem.

Hosszú antibiotikum kúra után vagyunk, valami tüdőregeneráló, roboráló, erősítő terméket szeretnék, és erre és erre gondoltam…

És akkor megkaptam mindent. A fejingatást, fejcsóválást, meg hogy biztos a gyerek lelke beteg. Mert 7 éves korunkig lelki köldökzsinór van köztünk, így beteg a gyerek lelke, attól köhög. Nem orvos kell ide, hanem kineziológus, addig nem is ajánlana semmit.

Tapintatosan és többször említettem, hogy köszönjük, a lelki részén túl vagyunk, illetve köszönjük, de a diétánk is be van állítva, és hogy igen magas tudományos körökből igen alaposan figyelnek ránk. Igen, tisztában vagyok a lelki vetületekkel, a blokkokkal, a táplálkozással, a környezettel. MOST konkrét TERMÉKKEL kapcsolatban lenne kérdésem.

De nem, ezzel semmire nem mentem. Az másik lány ugyan cuki volt, és próbált választ adni a kérdésemre, de a Nagyon Okos Tanácsadó hajthatatlan volt, és Bach virágcseppeket, érzelmi biztonságot és kineziológust ajánlgatott. 

Nos, szemmel láthatóan túlságosan labilis vagyok egy kurva kakukkfű kivonathoz. 

Nyilván az sem segített sokat a megítélésemben, hogy többször rászóltam Barnabásra, hogy hagyja azokat a kicsi fiolákat, mert törékenyek, illetve hogy pisilés után mosson kezet. Összenéztek, a NOT fel is sóhajtott, én pedig vonszoltam Gergőt, és már majdnem leültem a gép elé, hogy bejelentkezek és itt hagyom azt a kurva nagy rakat pénzt a kiszemelt dolgokért, amikor egyszercsak menekülhetnékem lett.

Inkább itthonról adom le a rendelést.

——————————

Értetlenül állok egyébként mindig az ilyen emberek előtt. 

Szerintem minél nagyobb viharból mászik ki az ember, annál biztosabb abban, hogy semmire nem tud tuti megoldást ajánlani, csak a saját példáját tudja bemutatni, megmutatni, hátha valaki ki tudja belőle mazsolázni a számára releváns információt.
Minél többet tudok, minél nagyobb összefüggéseket látok, annál jobban tudom, hogy semmit sem tudok.

A lány pökhendi volt, lekezelő, és szánakozó, mindezt ugyan nagyon szofisztikáltan, egyetlen szemvillanással, fejcsóválással, rosszalló mosollyal hozta a tudtomra, de akkor is rosszul esett.

——————————

Meg tulajdonképpen ha már ki ment messzebbet játszunk, kávét folyatok a seggembe. Olyan ez, mint a royal flush: mindent visz, basszameg 😀