Címke: mindennapok

Ó, te jó ég

Annyi mindent kell vásárolni, hogy emlékezni is fáj már rá, ráadásul nem „egy helyen mindent” a dolog, hanem szanaszerteszéjjel.

  • Liszt. Fehér és zabliszt is kell, nem is kevés.
  • Pizsama Barnusnak az óvodába
  • Ágynemű Barnusnak, szintén az óvodába
  • Gergőnek pelenka (Ez hülyeség így leírva. Ny-i-l-v-á-n Gergőnek lesz a pelus…)
  • Esőnadrág Barnusnak. Ezt még azért alaposabban meg kell nézni, mert ez csak sima nadrág, én meg jobban szeretem, ha kantáros – akkor tuti nincs kinn belőle a dereka. Az esőnadrág lényege, hogy az egész vízhatlan, gumiszerű, sárálló anyagból készült. Imádom.
…………………………………………………………………….
Na eddig tartott a bejegyzés reggel, azóta mögöttem egy nagyon tartalmas nap: főztem mosószert, szépen kitakarítottunk, új, friss ágynemű vár, és egy – számomra – csodálatos hír. A szuper tüdőgyógyász doktornőmmel megegyeztünk, hogy 6(!) hetente ránéz a tüdőmre, hogy nyugodtak lehessünk, hogy minden rendben és a rák nem üti fel a fejét ott (sem).
A bevásárló lista tovább bővült 
  • Kell még valami felvágottnak való hús, amit pácolni fogok, majd hajszálvékonyra szeletelni,
  • Fagyasztó zacskó (előbb kaptuk meg a karácsonyi ajándékunkat Ádám nagynénjétől, és így vettünk egy 400(!) literes fagyasztóládát)
  • Húslevest kívánok, de nagyon (Itt iszonyú hideg lett, erősen gondolkodunk rajta, hogy befűtünk)
  • … és sütőtököt
  • … teát (fel kell tölteni a teakészletet, ez azonban nem egy naaagyon megterhelő feladat: IMÁDOM összeválogatni a téli teakészletet. Semmi flancos, semmi extra: málnás, epres-csipkebogyós, sima lady gray és valami télies)
Meg együtt töltött időt. Szeretetet és azt, hogy sokáig láthassam őket:

Nyár elején

…amikor még azt hittük, hogy nincs más dolgunk, mint melegítőt venni az óvodába, gondolkodni, hogy van-e itthon egzotikus (értsd: szárított papayás) müzli, megvenni az egy mérettel nagyobb supinált Szamos kiscipőt, összeegyeztetni a két gyerek fürdetését.

És itt vagyunk most, szeptember elején, és mindazzal együtt, ami történik velünk, gyakorlatilag minden nap azzal szembesülök, hogy a kérdés ugyanaz:

  • van-e itthon egzotikus müzli? (ÉS csokis gabonagolyó?)
  • melegítőt venni az oviba (meg tornacipőt, oviszsákot, ágyneműt…)
  • Szamos szandi kipipálva (most épp kék és repülős)
  • mindkettő a kiskádban fürdik. Illetve nem is – Gergő leginkább a csapban:)

Rákos vagyok. Gyógyulok. Fejlődök. Küzdök. Győzni akarok. Tanulok.

De azért lássuk be, ez NEM lehet az egész életem:)

Úgy értem, anya vagyok, feleség, barát, testvér, gyermek, dolgozom, alkotok, tanítok. Másképp, máshogy, más ritmusban, de élem az életet.

Éljük az életünk.

Random

  1. Kiszúrtam magammal. Harminc kiló szilvát vettem, hogy elteszem. Tizenöt megvan. Tizenöt még hátra:)
  2. A Tompa utcában nagyszerű quesadillast lehet enni. 
  3. A porszívónk bedöglött. Dirt Devil – soha többé. Helló, Hoover-Haver:D
  4. Holnap ÓVODÁS szülőire megyünk. Kíváncsi vagyok, mi lesz Barnesz jele.
  5. Bement a körmöm alá a szilva. Ezúton üzenem mindenkinek,hogy NEM koszos a körmöm, hanem szilvás.
  6. Zabliszt. Határozottan zabliszt párti vagyok, ha az a kérdés, hogy zab vagy rozs.
  7. Addig variáltam-kuponoztam, amíg 23 helyett 14 ezret fizettem a DM-ben. Ügyes vagyok vagy ügyes vagyok?
  8. Barnus elemes kisvonatot kapott. Képzelhetitek…
  9. … és a gyerekszáj: anya, Gelusz Maximusz (Gerusz Maximusz:)) alszik?? 
  10. Újak még: egyélként (egyébként), „hát ez el-ké-pesz-tő”
  11. Gubancunk cseperedik-iperedik. Íme:
Kategóriák
alma meg a fája

Mutattam már a két kedvenc képemet?

Az egyik az esküvőnkön készült, a másik pedig Barnus születése után. És egy bónusz:)

Új családi képek pedig jövő vasárnap készülnek majd…

Elho – hello:)

A TÖKÉLETES kemós táska:) (Ó, igen. Tudom. Ne is mondd.)
Olyat kerestem, aminek teljesen merev az alja, nyeklés-nyuklás nélkül megtartja a termoszt/vizes palackot, stabil az oldala, nem borulnak benne egymásra a dolgok, akár fél kézzel is odébb tudom tenni, nem kell semminek sem nekitámasztani, mosható az alja, nem túl nagy, nem túl kicsi.
Na?
Lehetetlennek tűnt. Frankón lehetetlennek.
És aztán megláttam őt:
Konkrétan műanyag, de a fülénél összefogható, masszív, és minden kritériumnak megfelel. 
Belefér a kép a fiúkról. A víz, a paleo kekszes dobozka, a kézfertőtlenítő, a popsitörlő (az ugye min-den-re jó). Egy könyv, a telefonom, a töltője. Egy kendő vagy sál, ha fázna  a karom (vicces, de többen mondták). Kézkrém, ajakbalzsam. 
(És egy hidratáló arcmaszk. Komolyan, én leszek az arcmaszkban kemózós lány. Oké, nem zöld és uborkás, hanem hialuronsavas átlátszó zselé.)

—————————

A „napi vidám” végére értünk. Most elhúzok bőgni. Kemóra vettem táskát, a jó kurva életbe, KEMÓRA…:(

Előzetes minimumok és felkiáltójelek

Előzetes minimumok vannak, de a végső nagy vívás majd kedden lesz. Akkor minden kiderül.

Készülök a kemóra, elhatároztam, hogy megcsináltatom a szemöldökömet (nagy küzdésben voltam, de meg kell tennem, nincs mese) és aztán egy mai HATALMAS meglepetés következtében a szempilla vonalat is!!! Ajiba hozza a ráktündér a nagynénéméktől:D

Őrült drága, mert a kemó miatt spéci anyag kell, a szemöldök 60.000.-,  a szempilla 45.000.- lesz, de nem egy haldokló néz majd vissza a tükörből, hanem én… nos, haj nélkül. Talán kicsit sápadtan. De semmiképp nem olyan „nagybeteg-rákos” fejjel, és ez iszonyú sokat számít!

(ennyi felkiáltójelet életemben nem használtam!!!)!!!

————————————————————————————-
Elkezdtem képeket nézegetni, kendős-sapkás megoldásokat keresek, és a sooook-sooook rémisztő között azért van egy-egy ilyen is:

Őrségváltás és a mai kisokos

  • Rendben lezajlott, immár apósom vigyáz ránk. Anya csak egy van, ez egyértelmű: anyu pótolhatatlan, selymes, mosolygós angyal. Azért apósom derekasan állja a sarat, nagyon akar gondoskodni rólunk. 

  • Ne igyál bio cékla-sárgarépa-paradicsom-feketeretek levet. Vagy ha igen, akkor ne legyél akkora állat, hogy fél óra múlva egy „á, nem lesz semmi bajom” kíséretében ráküldj úgy 15 szem érett sárgabarackot.
Aztatelibelebourltfelpöndörödöttkurvaélet….!!!!!
Ja, és gondolkodom, hogy véget vetek a szőkeségnek.
Ha nem kell kemó, akkor bátor vagyok, ha kell kemó, akkor meg úgyis mindegy, legalább kiderül, hogy hogy érezném magam benne.
Élénk rézvörös. Hm?

Vacsora

Ünnepi, méghozzá! Itthon vagyok, itthon vagyunk, együtt lehetünk, és szép az élet. No meg akciós a kagyló:D Barnus kicsit már fáradt volt, mire ettünk, úgyhogy úgy döntött, lefekteti a teknőskét, de ő még kihúzza a vacsora végéig…
Most indulunk vásárolni (én vezetek majd, Medve meg morog mellettem), ugyanis szuper kosarat szeretnék összerakni azoknak a csodás csajoknak, akik odabenn a gondomat viselték. 

Döcögve indult az itthoni élet:)

Nagyjából már akkor tudtam, hogy nem lesz sima nap, mikor az orbitális lufit akartam lebontani a kórházi szobámban az ágy végéről. Nos, sikerült, fel is szállt a plafonig, ezzel azonban van egy kis bibi: cirka 5m a belmagasság. Frissen (na jó, már 3 napja) műtve fel is álltam az ágy tetejére (egy halk imát elmormoltam, hogy ne jöjjön be senki, ne legyen vizit, stb.) és próbáltam elérni a madzag végét. Nem sikerült. Meg kellett várni apósomat, ő egy „meeeeeeeeeeeegoldjuk, Ágikám”-ot mondott csak: felpattant, lehalászta, boldogok voltunk.
Vígan autóba pattantunk, majd itthon, a kapuban örömmel hívtam anyut, jöjjön, jöjjön, nyissa ki az ajtót, itthon vagyunk!!! Anyu mondta, hogy örül, hurrá, de neki nincs kulcsa: Ádám bezárta reggel az ajtót, elment dolgozni (itt már keresztbe állt a szemem, hogy lehet rájuk zárni a kaput: és ha akárbármi történik???). A szemem utána se egyenesedett ki, ugyanis kristálytisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor a férjem elvette tőlem a kulcsot, hogy ne maradjon a kórházban, és betette a táskájának az első zsebébe. Mindössze egy röpke telefonhívásba került, és kiderült, hogy az a kulcs még mindig ott van.
Tüzesen sütött le a nyári nap sugára, hogy bassza meg. Beültem a kocsifeljáróra, anyu hozott ki vizet, kiadta a kerítésen, Barnabás is letelepedett a rács másik oldalára és nekiálltunk megrendezni az Első Kerítés-Piknik Fesztivált: volt rántott sajt, áfonyaszósz, barack, paradicsom, óriási fekete hangyák, rólunk szakadt a víz, Gubancot meg néha vissza kellett pofozni a kerítés belső oldalára.
„Hogy felejthet el ilyesmit? Miért felejt el mindent? Miért ilyen szétszórt?” ezek a kérdések azért egyszer-egyszer elhangoztak azalatt a 64 perc alatt, amíg meg nem érkezett Medve. Először gondolkodtam rajta, hogy tőle is megkérdezem, de amikor az én rendkívül elegánsan öltözött (fényesre polírozott bőrcipő, öltönynadrág, ing, mandzsettagomb) férjem kiszállt a kocsiból, rájöttem, hogy nem kapok rá választ. Nem volt rajta zokni.

Gubanc itthon van

Irtó aranyos: kicsivel nagyobb, mint Drazsé, igazi kis kajla még és óriási tappancsai vannak. Tegnap ahogy elmentünk érte, láttam az apukáját meg az anyukáját. Hát… 
Hazafelé – miután Medve demokratikusan kijelentette, hogy a kutya a lábamnál utazik ÉS KÉSZ- az első dolga az volt, hogy lepisilje a lábamat (még ki se értünk a Bakonyból). Füreden bóklászott kicsit a kertben, én addig megetettem Gergőt, Medve bepakolta az autóba a mélyhűtőt, valami nélkülözhetetlen pohárkészletet meg valami körfűrészt? csiszolót? mindegy is, NYILVÁN szenvedtünk eddig a hiányától, de most már nem kell tovább nélkülöznünk, itt van velünk ő is.
Na.
Este 8-kor indultunk Füredről, Balatonarácsnál végigpisilte a lábamat ÉS a ruhámat, úgyhogy mennyei volt a hazafelé út…
Nem, éjjel nem sírt, igen, bepisilt és szétrágja az újságokat. Papucsra eddig nem ment rá, és csak a nagy, kövezett  előtérben lehet, a parkettás részeken már nem.
………………………………………………………………………………..
Hétfőn két randim is lesz: az egyik egy mellrákra specializálódott pszichoterapeutával, a másik pedig az imádott háziorvosunkkal. Hívott, beszélgettünk, találkozunk, de volt egy pár feltételem:
  1. Ne sajnáljon. Ez az egyik legrosszabb, amit el kell viselni.
  2. NE mondjon olyanokat, hogy „neked élned kell”, „csak pozitívan” meg hogy „veled nem lehet semmi baj”. Egyrészt NYILVÁN élnem kell, másrészt de, a baj már megvan. Mellrákom van, mi a bánatos lófüttyöt akarunk még?
  3. A legfontosabb: ne mondja, hogy „neked a fiúkra kell gondolnod”. Jó darabig nem is tudtam megfogalmazni, hogy miért tudnék hisztérikusan sikítani ahányszor csak meghallom ezt a mondatot. Nos, ő segített, gyakorlatilag szó szerint elmondta, amit gondolok:
Nyilván a fiúkra gondolok. Mind a háromra. Ők az életem, a létezésem középpontjai, a mindenem. Tudat alatt dühít, ha valaki veszi a bátorságot, hogy felszólít arra, hogy GONDOLJAK rájuk – mintha nem tenném. 
Mintha nem ezzel a gondolattal kelnék-feküdnék-álmodnék-élnék…! Nem kell felhívni rá a figyelmem. Nem szabad, nagyon káros, hogy a szeretetet és a gyógyulást összekössük. Meggyógyulok és szeretem őket, nem meggyógyulok, mert szeretem őket. Nem azért lettem beteg, mert nem szeretem a gyerekeimet, mert nem gondoltam rájuk vagy mert bármit tettem azért, hogy rákos legyek. 
Tanuljatok belőle Ti is: én így utólag is verem a fejem a falba – az ember ugyanezekkel a gondolatokkal bátorítana bárkit, egészen addig, amíg el nem merül a szarban nyakig ő is. Onnantól tudja csak, hogy kellene okosan.
……………………………………………………………………………………………………….
A munkáimat, a feladataimat a műtét után fogom végiggondolni és kiértékelni, mindegyikről akkor dől majd el, hogy folytatom-e vagy sem, addig türelmet kérek mindenkitől.