Címke: rózsaszín napló

Holisztikus kinezi-akupunktúr-fito-terapeuta (1. rész) – HOLISZTIKUS

Egy ideje már rágom ezeket a gondolatokat, de mikor Orsi megkérdezte, hogy az említett doktornő milyen technikával (holisztikus, kineziológia?) dolgozik, akkor elhatároztam, hogy mindenképp írok erről.
Tudod, rákosnak lenni nem annyira jó. Az ember szenved, keresi a megoldást és az élete a tét, szóval a himihumi félmegoldások most annyira nem játszanak: mindenki keresi a számára. megfelelő. gyógymódot. Azt gyorsan tegyük is félre,hogy „a kemoterápia megöli az embereket”, mert most nem ez a témánk, most a kiegészítő gyógymódokba nézünk bele, abból ugyanis rengeteg van, szaporodnak, mint a gomba…
Miért? Mert jó üzlet, azért.
Természetesen ami ilyenkor elkerülhetetlen, az az ismerősök bombázása a tutibbnál tutibb alternatív módszerekkel. Nem, nem te bombázod őket. Ők téged. (Uram, segíts elbánni a barátaimmal, az ellenségeimmel én is el tudok.)
 … holisztikus módszerrel gyógyít … 
Remek, de ez igaz minden rendesebb, normális orvosra. A holisztikus ugyanis azt jelenti, hogy az embert teljes egészében nézi. Test, lélek, szellem. 
„Jó reggelt, Ági, hogy van ma? / Minden rendben, nyugodt, nem izgul? / Hogy van a család?”
Figyeled? Test – szellem – lélek.
Talán szerencsém van (vagy esetenként jó helyre ment a tömött boríték), de nekem ilyen volt a szülészem, a sebészem, az onkológusom is. 
Minden orvos, aki holisztikus szemlélettel dolgozik (és gyakoribb, mint gondolnánk!) elfogadja az összefüggést, hogy test-lélek-szellem teljesen és megbonthatatlanul összetartoznak. Több mint valószínű, hogy nem kezd el olyan szavakat használni, hogy spirituális/energiaáramlás/szakrális egység, de hidd el, ugyanaz van mögötte. Ha elgondolkodsz egy picit…:
„Az ember hozzáállása nagyon fontos, az adja meg a pluszt. Ha valaki meg akar gyógyulni, az félsiker.”
„Nem szabad elhagynia magát, Ilonka néni, erősnek kell maradni, ki kell tartani.”
„Most fogja meg apuka az anyuka kezét, és biztassa, hogy nyomjon.”
„Nagyon fontos, hogy a család támogassa, kíméljék, érezze, hogy mellette vannak.”
„Azért van annyit kórházban az a gyerek, mert akkor az anyja vele van.”
Ilyeneket azért gyakran lehet hallani orvosoktól, és legtöbbször a szokásos lelkesítő, borítékváró blablaként értelmezzük, pedig nem az.
Holisztikus szemléletre vall, ha valaki nem pusztán a tünetet gyógyítja, hanem mindig az embert nézi teljes egészében. Ha nem vérnyomáscsökkentőt ír fel, hanem vérnyomáscsökkentőt ÉS diétát.
Ha fáj a nyakad, fájdalomcsillapítót és masszázst, úszást. Ha fáj a fejed, fejfájás csillapítót ír, de elküld szemészetre is, sőt, megnézi, mennyire vannak beállva a nyaki izmaid. Ha látja, hogy mint a beton, akkor megkérdezi, hogy sok-e a stressz mostanában, és hogy van-e valami, amit teszel ellene.
A holisztikus szemléletmód lényege számomra az, hogy ne csak a betegség múljon el/csillapodjon, hanem az EMBER LEGYEN JÓL. 
A holisztikus nem egy technika, egy módszer, hanem egy szemléletmód. Egy olyan szemléletmód, amit mindannyian megérdemelnénk. Hisz anno én sem a daganatom voltam, hanem Ági. Ági, akit gyógyítani kellett, mert nem működött jól sem a teste, sem a lelke, sem a gondolatai.

Csak sétáltam a zöldségosztályon,

amikor felhívott az egyik legkedvesebb barátnőm, aki történetesen terapeuta, onkoterapeuta, daganatos betegekkel foglalkozik.
Mindenkivel, bárkivel, csak velem nem – sajnos. Egy ülésen voltam nála, fényévekkel jár mindenki előtt, lehengerlő a tudása, nagyon emberi, nagyon technikás szakember.
———
Na szóval a póréhagyma és a fodros levelű kínai kel között csörgött a telefonom, és belecsacsogtam, hogy heló-mizu?, a másik oldalon azonban csend volt.
„Tudom, hogy milyen érzés mellrákosnak lenni. Tudom, mert megálmodtam. Láttam, ahogy emelkedik a tumormarker, tapintottam a csomót és minden, minden, amit meséltek. Ági, ez nagyon szar. Hatalmas nyomás lehet ezzel együtt élni. „
———-
Semmit nem tudtam mondani.

Mivel egész pontosan? Hogy – és jól mondta egy másik barátnőm- amikor a szeptemberi programokat mesélik, azon gondolkodsz, hogy lesz-e hajad? 
Hogy mielőtt betolnak a műtőbe, végiggondolod, hogy elővesznek egy szikét, és lefejtik rólad a melledet/a melled jelentős részét vagy levágják a mellbimbódat? Hogy úgy bontanak vissza bordáig, ahogy Te leszeded a csirkemell csontról a húst?
Hogy pontosan tudod, mit jelent a hormon negativitás, a tokáttörés, az érbetörés? Tudod, milyen kopasznak lenni. Milyen, amikor sapkában vagy itthon, amikor hánysz vég nélkül, cél nélkül, előző esti buli nélkül. Amikor nem években, hanem sejtciklusban mérsz.
Nagyon félek, nagyon féltem és azt hiszem, valamennyire mindig fogok. 
A különbség csupán annyi, hogy ahogy megy az idő, talán a fagyott bénultságot felváltja valamiféle furcsa, először groteszk, aztán már gyakorlott és végül kifejezetten szép tánc. Tánc a halállal és az élettel.
Először felkér a halál, majd fordultok kettőt, és mikor azt hinnéd, hogy elvesztél, jön az élet. És élsz, és ragyogsz, iszod a pezsgőt, de sosem tudod kitörölni azt a keménykalapos, szikár, barátságos arcú férfit, aki a végén úgyis lekér, és újra hideg lesz a keze és nem marad köztetek más, csak a csend.
Úgyhogy nézed. Nézed, miközben táncolsz az élettel, hol gyakrabban pillantasz rá, hol csak elvétve. Van, hogy mosolyogva odabiccentesz, szinte barátságosan, tudva, hogy lesz egy közös tánc majd a végén, a legislegvégén, és remélve, hogy gyors lesz, szédítő, mámoros és elégedett.
Legtöbbször azonban félve kutatod a szemeddel, hogy ugye nem jön, ugye még nem, mert olyan jó most, annyira jó élni és annyi dolog lenne még…
Annyi minden lenne még.
Amikor ez a kép készült, a 4. kemón voltam túl, és csodák csodájára elkezdett nőni a hajam. Először az jutott eszembe, hogy ez biztos valami bajt jelez, mert nem lehet, nem támadhat élet ennyi méreg között. 
Aztán rájöttem, hogy ez egy felkérés. Felhívás az élettől egy újabb körre, egy újabb táncra, egy új életre.
Úgyhogy azt tettem, amit minden kislány, ha táncolni hívják: vettem egy pár új cipőt.

Basszameg. Hála az Égnek.

Ez most úgy kijött belőlem – nem tudom, hogy miért pont most, tényleg nem.

Pedig nem friss sztorik.

Lényeg a lényeg, amióta megírtam az első KÉRLEK bejegyzést ketten jelentkeztek, hogy bizony diagnosztizáltak náluk mellrákot. Basszameg, hogy… ezt nem kell magyarázni. Hála az Égnek, hogy IDŐBEN kiderült.

Az első csajt már végig is kísértem, rendben van, megnyugodhatunk.

A másik lány már túl a kemókon, vár a műtétre, és az ő kezét sem fogom elengedni.

Egyetlen. Pillanatra. Sem.

CA15-3: 11 / CEA: 0,9 / CA125: 11

Most madarat lehetne velem fogatni.

Nem is tudom, hogyan folytassam ezt a bejegyzést.

————–

Pl felemás hírekkel.

Oké, örülünk.

És ezzel a hírrel leszakadt a lelkemről a bilincs, és most már be merem vallani magamnak, hogy másra vágyom.
Változásra vágyom.

A munkáért nagyon hálás vagyok, de változtatni szeretnék, új emberekkel szeretnék dolgozni, és erre úgy fest, minden lehetőségem meg is van.
Adja az Ég, hogy ez a munka megadja az anyagi hátteret, a biztos anyagi hátteret még egy ideig, amíg az álmaim megvalósulnak, szárba szöknek.

Adja az Ég, hogy én dönthessek, hogy én oszthassam be, hogy ismét ragyogjak.

Már az sem tántorít vissza, hogy ez túl nagy kérésnek tűnik.
Az.

Minden bizonnyal.

Mégis merem kérni.

Na most az van,

hogy kedden derül ki, van-e csontáttétem. Szerintem egyébként nincs. Fájdogál a bordám már egy ideje, de ez lehet bármitől: rossz melltartó, mellműtét után egyenetlen terhelés, khömmm némi túlsúly… Nos, a csontszcintigráfián bejelzett a gép. Igen, ott, ahol a legjobban fáj.
Nem egyértelmű, nagyon nem egyértelmű, az a minimum, hogy figyelgetni kell, kontroll kell, úgyhogy kedden megpróbálom valahogy megszerezni az előző csontszcinti képét (csak az eredményt kaptam meg, az tök negatív volt), hogy össze lehessen hasonlítani, hogy ott olyan-e a bordám csak úgy, mert így nőtt ki, vagy valami (érteed…v-a-l-a-m-i) miatt megvastagodott.
Kurva élet.
No, ami igazából a nyugtató oldalra tartozik, az az, hogy nagyon szimmetrikus, hisz mindkét oldalon van, ugyanott, ugyanúgy, no meg az, hogy nagyon nem egyértelmű a képlet.
 „Nem így néz ki egy áttét, nem így néz ki egy áttét” -hajtogatta a vizsgálatot végző cuki szakasszisztens, de annyit mindig hozzátett, hogy nem egyértelmű. 
A másik, ami miatt szilárd talajt érzek a talpaim alatt (na jó, ami miatt nem érzem hipersebességűnek a futóhomokot), az az, hogy tumormarkerek csekkolva, oké. Tüdő csekkolva, oké. Cici-nyirok csekkolva, oké.
Ami a nem megnyugtató kategória, az az, hogy egyáltalán felmerült…
Úgyhogy (és itt most fanfárok, dobpergés, trombita):
Keddig minden páros szervetek csuriban, okszi? Petefészkek is, vili?:D
————————–
A gyerekek pedig Anyunál vannak – nem lehettek tegnap a közelemben az izotóp miatt. Úgyhogy a tegnapi napot kihasználtuk, és az izotóp meg a vizsgálat közötti 3 órát a wasabiban töltöttük, ahol hülyére zabáltuk magunkat mindazzal, amit már 7 hete nem eszünk, és nagyjából újabb 2 hónapig nem is fogunk… és döbbenetes volt. 
Újra ugyanazok a tünetek. Haspuffadás, feszítés, hasfájdalom, rossz közérzet.
Mindegy, hősök voltunk, nem adtuk meg magunkat az elővigyázatosságnak, és belakmároztunk MINDEN tiltott dologból. 
Már csak miheztartás végett is.

Nem jobb.

Pedig próbáltuk hipnózissal is, és a létező legmegdöbbentőbb dolog felé irányított a tudatalattim? én magam? a hipnózismanó? mittudomén.

Mi a megoldás? Mi az, ami lehetővé teszi, hogy itt maradjak, felneveljem a gyerekeimet és utána még boldogan éljen nagyon sokáig?

Gimnáziumi tesióra villant be. Zöld póló. A régi Puma edzőcipőm. A gimi udvara, 100 m-es síkfutás.

Elhessegettem.

Majd általános iskola. Parkkör. Nyüzsgő gyerekek, köztük én. Futunk. Süti az arcunkat a nap, zöld minden.

Megint blokk.

Majd otthon, a coop felé vezető úton találom magam, a nagy réten, és egy kurva ronda kerti törpe közeledik. Nem ellenséges, csak leszarja, hogy mi van velem. Kérdezem, hogy mit tegyek, de hátat fordít. Távolodik. Kiabálok, hogy várjon, nagyon fontos.

Fuss. Ennyit mond.

—————

Lehet, hogy indirekt módon arra utal ez az egész, hogy fussak?

Utálok futni. A gondolatától is rosszul vagyok. Csoportosan még jobban utálok futni, utálom, hogy nem bírom, hogy nyígok, hogy nyöszörgök, mint egy hülyegyerek kábé az utca végénél.

Nem akarok futni.

Fusson a f@szom.

és mégis, mégis… megkérdeztem. Választ kaptam. Hülye lennék nem megpróbálni.

Jaj.

Hogy kezdjem???

Hullámokban tör rám a rettegés.

Egyszerűen nem tudok tenni ellene – pedig pontosan tudom, hogy mit kellene. Milyen gyakorlatokat, gondolatokat és feladatokat kellene végigfuttatni, de nem megy.
Pánik. Félelem. 
Most talán jobb, hogy kiírtam.
Butaság, tudom, nem kéne, tudom, de ebben igazán senki nem lehet okos. 
Megakadtam, eltévedtem és nagyon jó lenne megint visszatalálni az útra: amit most csinálok az veszélyes, félelmetes és nagyon nem vezet sehova – és a legszomorúbb benne, hogy nagyon is tipikus így a rák után.
Újra és újra elolvasom a leleteimet, és nem is tudom, hogy igazából miért. Hogy talán észreveszek valamit, amit eddig nem?
Hogy hirtelen kiderül, hogy áááá, hülyeség, tévedés és nem is volt baj?
Nem tudom, hogy hol akadtam el, de nem jó így.
Megbénít a félelem.

Kérdeztétek / felmerült

Mellbimbó: nem onnan indult. Ductalis invasiv carcinomám volt, ami a tejcsatornából indul. A legtöbb melldagi ilyen. Hiába tejcsatorna, nincs köze a terhességhez: 70 fölött is príma ductalis daganatokat tudnak képezni a nők. 
Kiütés: nem kiütés, ez egy speciális, melldaganatra jellemző bőrtünet. Nem mindenkinél jelenik meg. Észre se venném, ha nem mentem volna keresztül azon, amin előtte. Mindössze 3, apró, tűfejnyi pontról van szó. Bőrszínű, beleolvad a környezetébe. Nem a bőrgyógyász kompetenciája. És ez nem maga a daganat. Ez egy kísérő bőrtünet lehet.
Mindenérzékenység: Barnabás nem pszichésen reagál így. A „pszichésen így vezeti le a gyerek” az a körömrágás, hogy átjön éjjel leellenőrizni, hogy befekszik mellém aludni. A „mindenre oda kell figyelni diéta” az innen-onnan összeszedett családi örökség, és inkább az az aggasztó, hogy együttesen van jelen. De kurva jó zsömlét sütöttem tegnap és szuper változatosan lehet kajálni, szóval megoldható a dolog.
Mikor lett gyanús: a mellemen lévő bőrtünet sosem volt gyanús. A dió méretű csomó a jobb mellem felső negyedén  na az rohadtul az volt, és egy fürdésnél vettem észre. Egyébként nem fájt, nem viszketett, szóval olyannyira nem aggódtunk. Egészen az utolsó pillanatig nem…
Tumormarker: jelzi, hogy mennyi a vérben jelenlévő rák-ellenanyag. Van a speciális emlőtumor-marker, meg van egy általános tumormarker, nekünk volt melldagisoknak ezt a kettőt nézik, és mind a kettő nagyon-nagyon alacsony. Figyelgetni kell, hogy nő-e KIUGRÓAN.
Nem álltam vissza a húsra. Megettem pár szelet csirkesonkát, meg egy szelet recegős húsvéti sonkát, de alapvetően nem kívánom a húst. Ma rizstészta lesz zöldségekkel, tojással. Ádámnak lesz mellé husi. 
@Kószáló pszicho-izé, dobnál egy mailt a haromhonap kukac gmail.com-ra? 
Nem esik jól: összességében a szervezetünk nem hülye. Nehéz elfogadni, hogy így van, de így van: pontosan jelzi, mi kell neki.
———–

Na. Ha azt hinnéd, eltűntem, jelentem,

hogy igen, el.
Az úgy történt, hogy múlt hét szerda este találtam valami rettenetesen furcsát a másik mellemen. A mellrák nálam külső bőrtünettel járt. Nem volt se undi, de kifejezetten csúnya, se nagyon feltűnő: teljesen be lehet tudni annak, hogy oké, mostantól ilyen a mellem, vagy hogy a tejtermelés miatt ilyen, vagy akármi… de nem, később kiderült, hogy ez melldaganat tünet lehet. Pici, apró, gombostűfejnyi kis… hááááát… nem pattanás. Nem hólyag. Olyan bőr-rücsök, ha van ilyen, de semmiképp ne feltűnő, levedző, gusztustalan, feltűnő, oda-nem-illő dologra gondolj. Lapos szemölcs? Nem emelkedik ki annyira. 
Na, miután visszatértél a pólód alól, folytatom.
Szóval szerda este, telve minden újjászületési vággyal fürödni indultam. 
És miközben lehámoztam magamról a melltartót, megláttam egy nagyon aprócska felületen 3 ilyet, a másik mellemen. Nos, a jobb oldalon is így kezdődött: pár ilyen, de azt a tejcsatorna kivezetőnyílásainak tudtam be. Aztán egyre több és több lett. A többit tudjuk –  műtét-kemó-sugár.
Ugyanez a másik oldalon.
Egyszerre jött rám a hányinger, a fosás, a remegés, a sírás. A néma üvöltés. Sikítás. Zokogás. Fáradtság. Őrület.
Ha van a bal mellemben valami, akkor nem hatott a kemó. Akkor beváltja a tripla negatív a hírét: nem fog rajta a kemó. Akkor elkezdenek bombázni kábé ami-van-a-polcon-bekötjük alapon. 
Ha nem hat, max egy év. Rettenetes kínok közepette.
Barnabás 5 éves lesz. Gergő olyan másfél.
Újra bekukk, ott van az, bmeg, ott van, nem a szemem káprázik.
Zokogva felhívom az egyetlen embert, aki értheti: a csajszit, akiről már beszéltem. Mire kicsöng, már nem sírok, csak pánik van: elmondom. Nem nyugtatgat, intéz orvost, vértesztet (hogy a fenébe, nem tudom) másnapra.
Másnap Kékgolyó. Jön velem.
Délutánra eredmény.
—————————–
Sosem volt még ilyen alacsony a tumormarkerem. Sosem voltak még ennyire jók az eredményeim.
Viszont alapvető táplálkozási irányváltás kell: gluténmentes, tejmentes és cukormentes diéta, hogy sejtszinten regenerálódhasson a nemtudommi. Membrán? Nem is figyeltem. 
Sosem volt még ilyen alacsony a tumormarker.
Sosem féltem még ennyire. Nem, az első körben sem.
Sosem voltam még ennyire tanácstalan a kaját illetően.
Ez az „mindenérzékenység” érinti a gyerekeket is, ezt azóta már a doktor nénink is megerősítette, ki is írta a vizsgálatokat. Glutén, tej, cukor. 
Újabb vérteszt 3 hónap múlva. 

A kényelmetlen kérdés, ami túlmutat azon, hogy kemó vagy nem kemó

Na ha valami, akkor ez igazán nagy indulatokat tud szülni dagis körökben.
Számomra egyetlen percig sem volt kérdéses, hogy vállalom a kemót és a sugárkezelést. Bennem nem lett volna elég erő, eltökéltség és kellő önbizalom ahhoz, hogy másképp tegyek, plusz amikor kiderült, hogy mi a pálya, olyannyira lefagytam, hogy képtelen lettem volna a saját kezembe venni az irányítást.
Minden egyes idegszálammal könyörögtem és sóvárogtam a kemó után, minden egyes alkalommal hatalmas sóhajtás volt, mikor bekötötték. 
A harcosom. A csapatom. A seregem. 
Megy és küzd.
Helyettem.
————-
Helyettem.
Egyébként fura egy dolog a rák. Jelenleg az OOI (Kékgolyó) egyik főorvosa egy tájékoztató előadáson, benn az Intézetben mondta, hogy hát, a rák sok dologtól lehet.
Lehet öröklött, lehet hormonális, lehet „nemtudjukmitőlvan (- ez a triple neg.) és persze a legfőbb tényező mindig a stressz.
Stressz az, ha nagyon sokáig őrlődöm egy rossz házasságban. Stressz az, ha minden nap, éveken keresztül sírva megyek a munkahelyemre. Stressz az, ha valami olyan mély fájdalmat, hosszan tartó és megoldhatatlan zsákutcát tapasztalok minden nap, hogy összefacsarodik a szívem. Ha nem jön a herceg. Ha nem jön a baba. Ha úgy dönt, hogy ne jöjjön a baba, aztán megbánja. 
Ha játszmák zajlanak, évek múlva is játszmák zajlanak.
Ha nem jó nekem, hogy én vagyok.
Ha hajszolt vagyok, vagy végletekig kimerült. Ha úgy érzem, mindig az utolsó helyen vagyok. Ha mindig én kullogok a sor végén. Ha feláldozom magam.
Nem tudhatod. 
Egy dolog tuti: a mellrákos csajok (most olyan 200 körüli taglétszámmal megy a csoport) egyöntetűen azt mondták, hogy senki nem tudta róluk, hogy belül mi bántja őket. Sokszor még ők maguk sem.
Sokszor még én magam sem.
És hogy mi lehet a sejtbiológiai háttér? Hát az, hogy a stressz nagyon kemény hormonbomba, az pedig nagyon erőteljesen meg tudja változtatni a sejtek működését.
Szóval az OOI szerint így.
Nem elég a kemó, nekem is hozzá kell tennem a részem.
——————-
Vissza a kemóhoz: az egyik legkedvesebb barátnőm-sorstársam (sorstárs: kurvára meggyógyult ő is) köszöni szépen, nem kérte a kemót. Eszünkbe sem jut egymást hibáztatni, egymás helyett okoskodni, érvelni: sziklaszilárdan hitte, hogy neki az nem kell. A sugárkezelést vállalta, a kemót előtte nem. Más utat keresett.
Nem félelemből, nem maszatolásból, nem döntésképtelenség miatt – ó, nem. Nagyon is tudta, hogy mit akar. Alternatív terápiát.
Én nem tettem volna. 
Beadattam a kemót.
Ő nem tette volna.
Mindketten azt tettük, amit a legjobbnak gondoltunk.
Mindketten azt tettük, ami szerintünk a mi szervezetünknek, lelki alkatunknak és habitusunknak a legjobb.
És nem, ezt az idő sem dönti el. Nincs átlag, nincs ki-hal-meg-előbb verseny. Emberek vannak. 
——————
Nem kell egyformának lennünk, nem szabad egyformának lennünk. 
Az én utam az, hogy hiszem és tudom, hogy a kemó időt adott, hogy rendezzem a soraimat. Hogy feldolgozzam a borzalmas első szülésemet. 
Hogy végre felfogjam és megértsem, hogy biztonságban vagyok. Hogy soha többé egyetlen férfi sem fog a torkomon térdelni, kést rántani féltékenységből és kizárni egy szál hálóingben a közös otthonunkból – januárban, mert ő részeg.
Hogy újra egymás mellett lássam a szüleimet. 
Hogy kidobjam a 36-os nadrágjaimat.
Hogy ne féljek a jövőtől. 
Megtanuljam, hogy van védőháló. 
Szeretnek.
Nem kell 3 helyett teljesítenem, egyedül is elég vagyok.
Hát, így. Talán furcsa, amit mondok, de… bármennyi is legyen hátra, azt sokkal boldogabban élhetem meg, mint amilyen a rák előtt voltam.
Szóval köszi, rák, elmehetsz. Tudom, hogy nem akartál rosszat, te csak teszed a dolgod, Én hívtalak. Elmehetsz. Nem hívlak többet.
ezt a képet is a renitens nemkemós oldaláról loptam <3