Jó rég nem írtam és eszembe jutott az is, hogy bezárom a bazárt. Annyira nincs időm erre a blogra, mint amennyire nincs időm semmire sem.

Egy régi mittudoménmilyen mondás szerint ha elfoglalt és stresszes vagy, meditálj naponta 20 perced. Kivéve ha nincs 20 perced.

Akkor egy órát.

Így van ez ezzel a blogírással is: amióta nem írom ki magamból a napi szart, csak halmozódik, gyűlik, tekereg, annyira, hogy a csodás azúrkék nyaralásunkon sírtam bele a tengerbe ezt a tavaszt.

Egy nagyon fontos embert zártam ki teljesen az életemből május közepén – és jó döntés volt. Ő a harmadik már fél éven belül, egyikükkel akkor lett vége a barátságnak, mikor a Pomme Plus indult, egy másikkal talán tavasz elején, és ez a harmadik “szakítás” most lett, és… megkönnyebbültem.

Ez az utolsó jó egy hónapig csak ülepedett bennem, de a nagy vihar elmúlt és minden rendben mostmár. Nincs már bennem több, amit egyoldalúan adhatok, nem szeretnék többé lelki boxzsák lenni, és nem engedem, hogy bárki az életemen köszörülje a nyelvét csak azért, hogy az övé ne tűnjön annyira szarnak. Felesleges körökhöz, önáltató hazugságokhoz nem szeretnék asszisztálni, ráadásul ha más is érintett benne, és… na. Kész.

Jobb így.

A nyaralás meglehetősen felemásan indult, sokáig úgy tűnt, nem is megyünk, Felhő kutya ugyanis nagyon beteg lett. Orvos, vérvétel, ultrahang, biopszia – semmit nem mutattak. Antibiotikumot kapott, jobban lett, az étvágya is visszajött, aztán… 24-én végleg átsétált a szivárványhíd alatt. Mi egy kicsit vele haltunk, de a legnehezebb mégiscsak apukámnak volt, aki itt volt végig a kutyával.

Nyomasztó, fullasztó napok jöttek és – bár a sziget csodás volt, a szállás remek, az étel pazar – nem volt teljesen felhőtlen a mosolyunk.

Most Olaszországban vagyunk, már munka ügyben, gyerekek nélkül, most először három napra, eddig mindig csak jöttünk-mentünk, de most úgy alakult, hogy szükségünk volt egy plusz napra, így marad egy kis idő sétálni és feltöltődni is.