- Porszívók, amik nagyon drágák voltak, és majd egyszer megjavíttatjuk. Öt éve.
- Dermesztő pofájú plüssfigurák, amik még a gyerekkoromból maradtak, de hát emlék.
- Teljes garnitúra merőkanál-krumplitörő-húsvilla-klopfoló készlet, ami majd egyszer még jó lesz valahova, de jaj, mégsem, mert a Balcsin is van már.
- Még működő ’78-as kávédaráló. Ha elromolna a másik kettő. És persze két kotyogós kávéfőző a nyolcvanas évekből. Évek óta Gaggia gépeink vannak. Igen, kettő.
- Tepsik, fazekak, húsfeldolgozó teknő, üstök, kondérok, megfeketedett fakanalak, kicsit elromlott villanyrezsók.
- Majd még beleférek ruhák.
- Majd még jó lesz, mert drága volt öltönyök – a kétezres évekből.
- Ipari páraelszívók, amiket csak meg kell javítani.
- Hordó, amiben majd fát lehet gyökereztetni.
- Bútorok, amiket majd fel lehet újítani, kár, hogy nem bírom a DIY-t, mert vagy 130 éves gyönyörű bútoraink vannak, amiket nem festenék le, vagy megveszem, ami kell és nem antikolok.
- Csempék a dühöngő ’90-es évekből, amik kb 5 négyzetméterre elegendőek. Hatféle. Ugyanitt lambéria maradványok és pont annyi üvegtábla, hogy sehova ne legyen jó, mert úgysem lesz üvegházunk.
- Boroshordó.
Majd, majd, majd. Nem sorolom tovább, semmi értelme, mert még mentében is a sírógörcs kerülget, annyira nyomaszt, mert három éve, harminckét évesen egy jó kis mellrákkal küzdve meg kellett tanulnom, hogy egyáltalán nem biztos a majd.
A helyzet az, hogy ülünk a szaron.
Mert ami az enyém, azt már nem veheti el tőlem senki, és majd egyszer nagy érték lesz,és ha majd venni kell, akkor nem kell érte pénzt kiadni. No meg más hogy örülne, sok rászorulónak meg egy sincs, jöhetnek még rosszabb idők, becsüljük meg amink van.
Az igazság azonban az, hogy lépni nem tudunk.
Fuldoklunk mindattól, ami elhasznált házasságokból, elhasznált életekből, sikertelen sorsokból ránk maradt – egy nagycsaládban a válások száma egyenes arányos a Pillangó című könyv példányszámával – abból ugyanis mindenki vett magának egyet. Nálunk legalább hat példány van. Kicsit elhasznált gumigyűrűvel záródó fagyistermoszból is. A válást-úgy fest- csak fagyival lehet túlélni.
Könyvet nem dobunk ki, baszki, csak a regényemet nem találom, de van itt Kabos önéletrajz, Gogol Köpönyegből 3, meg Moldovától duplázva sorozatok, csak nem olvasok Moldovát. Műalkotások elemzése. NDK autóstérkép.
És babaruhák. Nem baj, ha kicsit foltos a body, itthonra jó lesz a harmadiknak, de csóró, csak kinyúlt, átfosott, lesárgabarackozott bodyban fog járni, mert hát baszki MINDIG itthon vagyunk, lehet, hogy Vakarcs vagy Kiskoszos lesz a ragadványneve. Vagy Örökölt. Vagy Jó Lesz Az Még. Én pedig Jó Lesz Az Még anyukája leszek, és már bömbölök, hogy a Jó Lesz Az Még életemben váltogathatom a félig jó villanyrezsókat és betehetem az aranycsíkos román vázába a művirágot, és nem, az Istennek sem találom a kedvenc rúzsomat, mert egy ezer éve nem használt szájzuhany mögött van a vadiúj Braun elektromos fogkefe fejekkel együtt, hogy basszameg mennyt kerestem. De nem baj. Mert van műszálas, ezüst topom a pincében, amiben 2004-ben Siófokon…
Nyelem a könnyemet, nyelem a taknyomat, jön a düh és jönnek az emlékek, fogdosom a felfele kunkorodó agyarú elefántot, amit valaki olyasvalakitől kaptam, akit utálok, de nem baj, mert a Terebessben vett elefánt biztos frankón szerencsét hoz, még a címke is a talpán, volt vagy há-rom-e-zer forit is, bumm, a konténer aljára.
Majd ha mennek a gyerekek kirándulni, fél literes üvegpalack? Tényleg? De nem mennek kirándulni. Iskolába se. Dirr. Törjön is össze. Rezsóval töröm az üveget, basszameg.
Stóla. Stóla, amit majd egyszer felveszek az operába. Csak nincs hozzá ruhám. És nem akarok az operába menni ebben a stólában. Alatta egy régi Damiani selyemkendő. Azt kiszabadítom, a stóla repül. Vele minden olyan, amit nagyon szeretnék, de igazából nem szeretnék: az ezüst borítéktáska, a belebújós kispapucs (frankón van marabutollas papucsom?), a balconette melltartóim. Harmincöt vagyok, lassan három gyerekem lesz, és hatszor akkora a mellem már, mint ami ebbe beleférne, és ha még kínálnám is a portékát, pillanatokon belül hétgyerekesek lennénk.
Nem kell banana split kehely. Hányok ettől a kék üvegtől, na. Nem eszem banana splitet. A nyomorult rák óra nem ehetek tejterméket és glutént sem, cukrot sem. Szarok rá, mennyi volt ez a kurva kehely. Nászajándékba kaptuk. Biztos ők is kapták, mert egyébként jó ízlésük van, erre nem adtak volna pénzt. Banana split. Tarthatnék benne mondjuk gyöngyöt. Csak nem fűzök gyöngyöt. Cukorbeteg gyerek. Dirr.
És gyűlik, halmozódik, a kiserkélyről dobálom: a cirkalmas betűkkel díszített summer 2004 cd-t és a mese dvd hegyeket, amit azóta nem tudunk lejátszani, hogy Gergő egy egész guriga gyurmát belenyomott a rendkívül jó minőségű AKAI lejátszóba, ami szintén megy a konténerbe.
Elherdáljuk, nem becsüljük, nem tartjuk, nem tiszteljük. Ugyanakkor jön a dac, hogy de igen. Előre húzom a Hummel figurát. Előveszem a kedvenc bögrémet, ami dobozban volt, mert egyszer valaki olyantól kaptam, aki már nem aktuális… de ettől a bögre még szép és jó lenne naponta nézni. Megszállottként rendezem át a színpadot, dobom ki a másét és veszek egyre nagyobb levegőket, és röhögök a saját hülyeségemen: hát bolond vagy? Hát kinek az életét akarod élni? Hát kire vagy tekintettel?? Kinek a szarait őrizgeted? Olyan emberek holmijával van tele az életed, akiknek ez, ez a felesleges adakozás, a gyerekeknek adtam az egyetlen módjuk arra, hogy megmaradjon az emlékük: nem, nem hívnak fel, mikor kórházban vagy a 25-ös cukrú Barnabással és egy tál levest nem hoztak a kemoterápia alatt, de majd a gravírozott étkészletből tudni fogják az unokáim, hogy xy aztán marha fontos lehetett, mert hisz lám van tőle egy redvás étkészlet? Amit meg kéne tartani,mert biztos milyen fontos volt anyának…
És csak hull-hull a rengeteg holmi.
Félre ne érts, nem jó érzés.
Egy háború sosem jó érzés.
A túlélést választottam, a saját életemet. És annak az az ára, hogy Moldova ne takarja el a kedvenc regényemet.
