most először nem mentünk sehova hétvégén – én milyen jól van ez így.

Verset tanultam Barnabással. Társasjátékoztunk. Gergő festett és karkötőt készített. Medve a ház körül mittudoménmicsinált. Én pedig aludtam, olvastam, beteg (nem beteg, csak befulladt, de attól még nem örülünk) Kolost pátyolgattam. Céklás brownie-t sütöttem. Kutyáztunk. Mostam. Kitakarítottam a konyhát.

És jó volt.

Sűrű lesz a november, sminkes workshopokat tartok, kontrolljaim lesznek, megyek konzultációra a fogamat illetően is (rettenetesen elbánt vele a kemó anno, és most valami hathatósabb megoldás kell, mint eddig).  Megyünk libavacsorára, kóstolunk majd újbort is, Barnusnak is lesz pumpaállításos ügye a klinikán, és persze mikor máskor kellene Kolossal is kontrollra menni, ha nem most?

Szóval sűrű lesz, mint a borsófőzelékem, amivel embert lehetne ölni, de sokat leszünk együtt, sokat utazunk együtt, és ez mindent ünneppé tesz.

Készülünk megint Olaszországba, megrendeltem a rengeteg ruhát, hozom akolmeleg télikabátot is, de a legislegjobban a következő utazást várom majd: akkor már az olasz adventi vásárok gesztenye, bor, kandírozott szicíliai citrom illata jár majd át mindent, és az… na az valami mennyei. Cucciddati, panettone, torrone és persze rengeteg szín és fűszer – alig várom, egész más, mint itthon. Nem, nem a miénk, nem az enyém, nem a családomé, de nagyon izgalmas vendégként bekukucskálni, hogy milyen, aztán hazajönni, és elmerülni a sajátunkban almával, dióval, bejglivel és mézeskaláccsal.

Különleges karácsonyi vásárra is készülünk, de most leginkább azzal vagyok elfoglalva, hogy milyen filmet nézzek meg, míg Ádám haza nem ér a hidegpárásítóval, ami természetesen – basszameg- pont most romlott el.