Nem úgy, hogy jöjjenek haza azonnal, nemnem. Megpróbálom érthetően leírni…

Az otthonoktatás egyik legnagyobb kihívása, hogy soha (értsd SOHA) nem vagy távol a gyerekeidtől. Nincs napi 5-6-8-9 órád arra, hogy várd, hogy találkozzatok. Nincs szünet, nincs pauza, nincs de-jó-megölelni, nincs mesélj-mi-volt, mert együtt élitek át és meg a mindennapokat.

Amiben szintén van öröm, van lüktetés, idő, ritmus, szépség, élmény, de ez a jaj-milyen-csend-van, na ez soha nincs.

Tegnap elmentek anyuhoz, én pedig összeszedtem a kongó szobákból a poharakat és a levett nadrágokat, bekúsztam az ágy alá a zoknik párjáért és kidobtam az inzulint borító fóliát a földről. Öntudatlan mozdulat volt, mikor végigfuttattam a kezem a könyveken, amiket nézeget vagy olvas. Láttam Teddyt, a medvét gazdátlanul Gergő párnája mellett. Eleve a szobának Gergő illata volt: mintha belefúrtam volna a fejemet a nyakába, éreztem valami kis csokoládé, festék, föld és napsütés illatot.

Barnusnál edzőcipő (még nem büdös :D), inzulin, friss papír, és ugyanaz a semmivel össze nem téveszthető illat – az ő illata. Éjszakai szél, cikázó vibrálás, örök küzdelem magával és világgal. Van-e helye, elég-e, elég jó-e… örök zabolátlan, szabályszegő, ellenálló, föld felett járó. Fellegajtó nyitogató.

Befeküdtem az ágyába és elsírtam magam. Mennyi fájdalom, mennyi nehézség, mennyi tűszúrás, mennyi szorongás… sosem tudod meg, amíg ott nem vagy a helyén. Mennyire kimerültem, milyen nagyon álmos vagyok.

Tizennégy órát aludtam, hála Medvének.

Ma éjjel ő jön, én leszek ügyeletben.

Egyébként pedig randizgatunk, beszélgetünk, hallgatunk. Néz, ahogy alszom. Összeakad a tekintetünk reggeli közben. Még mindig ő a nagy ő.