Tulajdonképp az idei év végéhez értem: már nincs több tárgyalásom, nincs egyeztetés, megbeszélés, már csak a munka van.

A karácsonyfa áll, takarítani különösebben nem fogok, hisz folyamatosan csinálom, megszakadni meg nem szeretnék. Ajándékok megvannak, már csak Medve ajándéka hiányzik, de neki fogalmam sincs, mit vegyek. Gyerekeké megvan, anyuékkal megbeszéltük, hogy csak a gyerekek kapnak, elég az esztelen pénzköltésből.

Bejgli, zserbó, hókifli, Barnabás holnapra furulya előadással készül, Kolos taknyos, Gergő köhög, én Böjte Csabát olvasok.

Semmi nincs, amire vágynék.

A héten még könyvtárba megyek, megnézem az új kávézót a főtéren, bekukkantok a könyvesboltba, mászkálok egyet a sült gesztenye illatban és -esküszöm- senkihez nem szólok egy szót sem.

Barnusnak nehézségei vannak a suliban (nem a jegyekkel, a szorgalommal és a rendszerességgel, a minden-be-van-e-pakolva, van-e tesicucc kérdéssel), a helyzet eléggé elsárkányosodott sajnos és ebben mi is hibásak vagyunk. Sokkal jobban oda kell rá figyelni, de valahogy nem érzem a határt, hogy meddig kell belefolyni, mennyi, amit engedni kell, és sajnos a helikopter-muterkedésnek nagyon a másik végét fogtam meg: pont semmivel nem foglalkoztam, elengedtem. Ezt mindenképp újra kell terveznünk.

Rossz hír, hogy Barnus abbahagyja a néptáncot. Valószínűleg az a gyerekökölnyi daganat a mellkasában mégsem a legjobb kiegészítő ehhez a szép mozgásformához – fullad az edzések után. Jó hír, hogy Gergő nagyon menne, szóval nem marad néptáncos nélkül kis családunk…

Szóval lassulunk.

Készülünk.

Dolgozunk.

Foglaljuk a következő olasz beszerzőkörútra a szállást.

Élünk.