amikor felhívott az egyik legkedvesebb barátnőm, aki történetesen terapeuta, onkoterapeuta, daganatos betegekkel foglalkozik.
Mindenkivel, bárkivel, csak velem nem – sajnos. Egy ülésen voltam nála, fényévekkel jár mindenki előtt, lehengerlő a tudása, nagyon emberi, nagyon technikás szakember.
———
Na szóval a póréhagyma és a fodros levelű kínai kel között csörgött a telefonom, és belecsacsogtam, hogy heló-mizu?, a másik oldalon azonban csend volt.
„Tudom, hogy milyen érzés mellrákosnak lenni. Tudom, mert megálmodtam. Láttam, ahogy emelkedik a tumormarker, tapintottam a csomót és minden, minden, amit meséltek. Ági, ez nagyon szar. Hatalmas nyomás lehet ezzel együtt élni. „
———-
Semmit nem tudtam mondani.
Mivel egész pontosan? Hogy – és jól mondta egy másik barátnőm- amikor a szeptemberi programokat mesélik, azon gondolkodsz, hogy lesz-e hajad?
Hogy mielőtt betolnak a műtőbe, végiggondolod, hogy elővesznek egy szikét, és lefejtik rólad a melledet/a melled jelentős részét vagy levágják a mellbimbódat? Hogy úgy bontanak vissza bordáig, ahogy Te leszeded a csirkemell csontról a húst?
Hogy pontosan tudod, mit jelent a hormon negativitás, a tokáttörés, az érbetörés? Tudod, milyen kopasznak lenni. Milyen, amikor sapkában vagy itthon, amikor hánysz vég nélkül, cél nélkül, előző esti buli nélkül. Amikor nem években, hanem sejtciklusban mérsz.
Nagyon félek, nagyon féltem és azt hiszem, valamennyire mindig fogok.
A különbség csupán annyi, hogy ahogy megy az idő, talán a fagyott bénultságot felváltja valamiféle furcsa, először groteszk, aztán már gyakorlott és végül kifejezetten szép tánc. Tánc a halállal és az élettel.
Először felkér a halál, majd fordultok kettőt, és mikor azt hinnéd, hogy elvesztél, jön az élet. És élsz, és ragyogsz, iszod a pezsgőt, de sosem tudod kitörölni azt a keménykalapos, szikár, barátságos arcú férfit, aki a végén úgyis lekér, és újra hideg lesz a keze és nem marad köztetek más, csak a csend.
Úgyhogy nézed. Nézed, miközben táncolsz az élettel, hol gyakrabban pillantasz rá, hol csak elvétve. Van, hogy mosolyogva odabiccentesz, szinte barátságosan, tudva, hogy lesz egy közös tánc majd a végén, a legislegvégén, és remélve, hogy gyors lesz, szédítő, mámoros és elégedett.
Legtöbbször azonban félve kutatod a szemeddel, hogy ugye nem jön, ugye még nem, mert olyan jó most, annyira jó élni és annyi dolog lenne még…
Annyi minden lenne még.
Amikor ez a kép készült, a 4. kemón voltam túl, és csodák csodájára elkezdett nőni a hajam. Először az jutott eszembe, hogy ez biztos valami bajt jelez, mert nem lehet, nem támadhat élet ennyi méreg között.
Aztán rájöttem, hogy ez egy felkérés. Felhívás az élettől egy újabb körre, egy újabb táncra, egy új életre.
Úgyhogy azt tettem, amit minden kislány, ha táncolni hívják: vettem egy pár új cipőt.
.png)