Eljött a Nagy És Fontos Nap – ma találkoztunk először az új orvossal. A doktorral, aki emberségével, szaktudásával kivívta a mi angyaldoktornőnk tiszteletét és akire szeretettel és féltéssel hagyományozott bennünket – mint helyes, kedves, aranyos családot.
Aha.
Megérkeztünk egy egyórás út után, és mindössze 36 perc bónusz macskaköveken és szűk, lezárt utcákban tekergés után, parkolóhely keresés után. Kolos rajtam, Gergő jön, Barnus izgul. Az orvos meglepődik – hogyhogy most? Hát úgy, hogy kérte, írjunk időpontot, mi írtunk, és… de ha nem jó, szívesen visszajövünk, de, jó.
Bő fél óra a folyosón: érzem, hogy kevés a levegő, Barnus kekec, Gergő pökhendi, szétültetem őket, a gyerek cukra indul felfelé. Mindegy, fél 12, kibírjuk, inzulint nem adok, mert ha leesik,még haza kell érni, mindegy, jó lesz. Jön az orvos, mosolygós, kedves, közvetlen, invitál, menjünk fel a szobájába, átbeszéljük Barnus dolgait, az üvegliftnél kitör a ki nyomja meg a gombot duzzogás.
Megérkezünk, lepakolok, elnézést, de állok, Kolost ringatni kell, adok neki inni, nem szomjas ez, inkább álmos, csak dobálja a cumisüveget. Barnusnak elszállta cukra, látom a szemén, leültetem őket a kanapéra, nem jó egymás mellett, egymás mellett piszkálódás lesz, csipkedés meg csikizés, szigorúan nézek. Kb annyit ér, mint szülésnél a pesszárium.
Barnus bemutatkozik, Gergő közbevág, anamnézis felvéve, fiúk összevesznek a plüssön. Fogy a levegő, Gergő duzzog, ő akkor hazamegy, de most. Kimegy az előtérbe, leül, de mivel nem kap figyelmet, kopogtat az ajtón, kocogtat, sóhajtozik, hanyakodik. Barnabás rászól, olaj a tűzre, hangos veszekedés, alattam nyílik a föld. Magyarázkodom, mondom, mi a helyzet Gergővel, az orvos megértően bólogat, igyekszik fókuszálni, Gergő viszont teljesen ledobja a láncot. Elindul a tarkómon az izzadtság, Kolosnak is melege van, TSH-ról és bázis lépésközökről beszél, de semmit nem értek belőle, Gergő ugyanis kiment, mert pisilnie kellett. Barnust utána küldöm, 3 nyugodt mondat és egy visítás után rájövök, hogy szar ötlet volt, kirohanok. A helyzet egyre abszurdabb, nagyon-nagyon szégyellem magam, igyekszem a mosdóban megmosni Gergő arcát, szépen megkérem őket, hogy viselkedjenek rendesen és csendesen.
Igen, jól gondolod, egyre rosszabb lesz.
Kolos nyíg, leteszem a földre, bemászik a doki lába közé az asztal alá, Barnus ijedten be utána, szerencsétlen -de roppant derűs- főorvos épp a papírokat nézi és még nem adja fel, hogy velem kommunikáljon. Benyúlok a lába mellett az asztal alá, mielőtt Kolos a nyálas kezével belenyúl a konnektorba, itt végleg eltörik a mécses. Gergő berobban, -anya, gyere már, nem mostam kezet pisilés után, mert nem tudom, melyik SZARBAN VAN AZ A NYOMORULT SZAPPAN ÉS PISIS A PÖCSÖM- csak remélni tudom, hogy a nyomtató hangja elnyomta, de nem sokáig, mert Barnus gyorsan a segítségemre siet, hogy Gergő, nem mondunk ilyet, hogy PÖCS, mondd, hogy KUKI, FÜTYI vagy PÉNISZ, de a PÖCS nagyon illetlen, nem úriemberhez méltó.
Gergő bemászik Kolos után a bútor mögé, Kolos pakol, Barnus közli, hogy magas a cukra, az orvos még mindig csodálatos, de egyáltalán nem bír gondolkodni. Nekem sem jutott eszembe semmi: hiába akart tendenciákról, korrekciókról, bólusról és átmeneti bázisról velem gondolkodni, egyszerűen esélytelen volt, Kolos beverte a fejét, Barnus rángatja a nyomtató mellől Gergőt, én pedig csendben és magamban traumatizálódom épp. Az agyam forgácsokban, a lelkem nemkülönben, teljesen fékevesztett és kontrollvesztett mindenki, az egész történet kicsúszott a kezemből. A fiúk a 4-8 éves korosztályban örökzöld „fogjuk-rá-egymásra-hogy-ki-fingott” játékot játsszák, lökdösik egymást a lépcsőn, visszhangzik minden, én búcsúzom, az orvostól még kapok egy bátorító pillantást, aztán csak botorkálok. Botorkálok és lavírozok a magamra kötött Kolossal, bukdácsolok csámpásan és bénán, döcögve… pont mint a mindennapokban.
Valahogy kikerülünk az utcára, a gyerekek elhallgatnak, megfogják a kezem, csendben baktatunk az autóig, beül mindenki, én pedig hányni kezdek. Hányni, sírni, néha köpök egyet, néha csak öklendezem és indexelek, keresem a sávomat, keresem a helyemet, keresem önmagam ebben a rikácsolós, kifordult, felfordult, groteszk, klinikákba, kórházba, mr-re járós, szúrásokkal, gyötrődéssel, fehér köpenyekkel teli mindennapokban, ahol én vagyok a tanítónéni, ahol a gyerekemnek normális, hogy onkológiára jár, ahol az életünk, a lelkünk, a testünk annyira szabdalt és csonka, hogy muszáj összekapaszkodnunk, hogy egész legyen belőle.
Nagyon csúnyán viselkedtetek, fiúk. És nagyon sajnálom, hogy ide kellett jönnünk, de ez akkor is elfogadhatatlan. Meg is lesz érte a büntetés.
Hazajövünk, fogok egy hatalmas övet és összekötöm őket. Verekednek, kiabálnak, sírnak. Aztán rájönnek, hogy csak akkor haladnak, ha beszélnek egymással. Ha megbeszélik, ki mit szeretne. Ha összedolgoznak. Fél óra, és nevet mindkettő, majd bocsánatot kérnek, hogy olyan műsort adtak le, hogy nemcsak az orvosunk leváltását fontolgatom, hanem tervezem, hogy a kontinensről is elköltözöm, illetve egy arcátváltoztató plasztikai műtét is megváltásként lebegett a szemem előtt.
Ja, és a kérdés.
Egy fehér, bőr tornacipőt vegyek magamnak, aminek bőr, virágos betét van az oldalán vagy egy piros balerinát trófeaképp, hogy túléltem a mai napot?
