Szerző: Ági

– azaz ezeket már töröltem facebookon

• Már nem vagyok Alexandra rajongó. Nem tudok rajongani valamiért, ami ilyen szinten sodorja veszélybe a könyvipart.
• Már nem kedvelem a Culinarist. Sajnos a legtöbb cuccukat nem ehetem, nem bio vagy csak nincs rá szükségem.
• Nem kedvelem Jamie Olivert, Nigella Lawsont és Gordont sem. Érdektelenek számomra a receptjeik.
• Leiratkoztam a Rövid haj sokféleképpen oldalakról
• Nem érdekelnek a dizájn oldalak, a lakberendezési oldalak, a minimál galériák
• A legtöbb gyereknevelési – kismamás oldal. Nagyjából semmit nem tudok magamra, magunkra vonatkoztatni.
• Esküvői fotósok. Nem is értem, miért nem töröltem korábban.
• Ciki, de kezdem törölni a komolyzenei programokat ajánló oldalakat. Esélytelen.
• A menő éttermek FB oldalai is mennek a levesbe.
• … és attól, hogy ájfonom van, nem érdekelnek az ájfonos hírek.
• Cipőboltok, ruhaboltok, ékszerüzletek, amikben sosem jártam és nem is igazán érdekel, hogy mit árulnak. Egyszerűen csak befogadta a szemem a kínálatukat, mint a rágógumit, de mindig átpörgettem, mert számomra irreleváns tartalom.
• kozmetikai márkák, amiket nem kennék magamra
• szuper családmenedzser anyák időspóroló, pénzspóroló, gyerekterelgető, férjboldogító blogjai (mai to-do: beírni a plannerbe, hogy date night!)
• kávézók, ahova nem megyek, zenekarok, akiknek a koncertjeire nem jutok el, szórakozóhelyek, ahol nem érdekel, hogy épp milyen bulit tartanak.

És láss csodát, kezd feljönni a feedemben az, ami érdekel. Mindaz, ami én vagyok – most.

Roppan a tészta a talpam alatt: nem akarom, nincs erőm, elegem van, krémest akarok, vad mekis orgiát, olcsó vaníliapudingot tejszínhabbal és kürtőskalácsot vaníliafagyival.

És roppan a derekam, a dereka, az órák, reccsennek a percek, nehezen indul az élet, nehezen indul az év-mert most indul igazán.

Reccsen a billentyűzet, kattog a mosógép és szilánkjaira hullik a lelkem: most a rák megint a rondábbik formáját mutatja, a rohadt mocskosabbik, egyáltalán nem rózsaszín pofáját tolja az arcomba és aggódom. Dühös vagyok. És persze, hogyne, naná: félek.

És dühöngök, csapkodok, sírok, és a könnyeimen át gusztustalan vastag hasábokra vágom a lilahagymát: nincs itt értelme cizellálni, apjuk faszát, hogyan kell vékonyra vágni egy hagymát? Minek? Kinek?

És emlékszem az álmokra, amikor azt álmodtam, hogy elbúcsúzom a fiaimtól és eltemetnek, és csak egy kósza szelló leszek és megborzolom majd Barnabás haját az esküvőjén, úgy simítom át az imádott szemhéját és belesimulok majd a tenyerébe, úgy suttogom el, hogy szeretlek, kisfiam, mindig szeretlek és szeretni is foglak.

És aztán kiabálok a könnyeken át, hogy szedjék össze a legót és veszekszem, mert belekenik a viaszkrétát a szőnyegbe, és ezt így nem lehet…

… hát ha így nem lehet, te idióta, akkor hogy lehet? Ismét elvesztettél az értékes életedből aszondjahogy öt percet a sírással, legalább tíz percet a legó üggyel, az negyed óra, negyed óra alatt meg nagyon sokszor lehet elmondani, hogy Gergő, te vagy a napsugaram. Maga vagy az az aranyló,fénylő kis szál, ami mindig emlékeztet arra, hogy honnan jövünk, hová megyünk, hol a világ közepe és gyere, szeretlek és bújj ide és miért kell megint zokni nélkül lenni, hát ebbe meg kell bolondulni, basszameg, és vizes és már megint csak a fél pár van meg.

Szemét, szemét, aljas lélekbajok, rohadt-rohadt-rohadt rák, és le kell veled ülnöm tárgyalni, és kérni, hogy kérlek ne vigyél el senkit, akit nagyon szeretek. És cserébe nem eszem mogyorós tejcsokit, pedig az olyan finom, hogy az Adri aszondta, hogy egészen komoly dolgokra is képes lenne érte, és nem tehettem mást, csak bólogattam, hogy igen, simán, azt én is bevállalnám egy nagy tábla mogyorósért.

Sírok és fohászkodom, és készülök szülni, és szeretném ringatni és elmondani neki, hogy ne haragudjon, ha mégis itthagynám ezen a világon védtelenül, nem erre készülök, de megint-megint nagyon közel jött a rák. Nem nálam kopogtat, de kedves ismerős ajtaján, és figyelj, ne engedd be újra, kérlek. Tudom,hogy olvasod.

Csattan a deszka, le a földre, szétgurul a hagyma én pedig siratom a szeretve várt kisfiam gondtalan gyerekkorát, siratom az elvesztett „ó,velünk nem történhet baj” ártatlanságomat,siratom a kibaszott nutellát és a mangalica tepertőt, és siratom magam, hogy már sosem leszek normális. Már nem tudok kicsit érezni, kicsit szeretni, kicsit aggódni és kicsit bízni.

És ez néha összeroppant.

 

 

 

Már csak szenvedek magamtól, a bálnaságomtól, a nyűgjeimtől, a… mindentől. Nőstény gibbonként hörgök, múltkor zuhanyzásnál belenéztem a tükörbe és rendesen megsajnáltam magam… és az önsajnálatot vásárlásba fojtottam.

 

Hogy basszameg.

Hogy bassza-bassza-basszameg. Nagyon remélem, hogy a férjem nem lesz itthon, mikor jönnek a csomagok, mert félő, hogy kipenderít itthonról, a helyemet felszántja és beveti sóval, és tömjénes füstölővel járkál majd körbe a házba, hogy az írmagját is kitörölje a létezésemnek.

Úgyhogy a menetrend a következő: vásárolok, aztán bánatomban eszem, aztán sírok, aztán megsajnálom magam, elolvasok valami önsegítő idézetet a fészbukon, és megerősítésképp vásárolok valamit. A legaljasabb, legocsmányabb dolog az, amikor a gyereknek veszek valamit, de persze nem. Szoptatós felső? Ó, az a gyerek miatt kell. Ruha? Dettó. Cipő? Hogy jobban tudjak szaladni utánuk. Érted? Én sem.

Aljas, ocsmány, szarházi vagyok, dagonyázok a terhes létben, minden felkelésnél benézek a lábam közé, hogy elfolyt-e a víz és már csak döcögve tudok menni. Jó hír, hogy rendkívül kreatív vagyok munka fronton, és egy csomó dolgot már bekészítettem,megírtam, leszerveztem előre.

Anyaistennő vagyok, ragyogó, fényes, erős, testem ruganyos, lelkem felkészült, és teremtő pompámra még az sem vet árnyékot, hogy a férjem mondta, hogy ne baszakodjak tányérral, úgy ahogy van vigyem be a gáztepsin a pizzát, ne szarozzak szeleteléssel.

Most, hogy így belegondolok, ez egy nagyon gonosz megjegyzés volt.

Ettől nagyon boldogtalan lettem.

Még a bőröm is kiszáradt a nagy boldogtalanságban.

És most ingyenes szállítás van a kedvenc bioboltomban.

Megyek.

vaníliás kávét iszom reggelente – kék a hosszú hatású inzulin penje, ezt most nagyon élvezzük, mert eddig piros volt – miért kell a gyomorsav az utolsó hónapra? miééért? – már abban elfáradok, hogy kimegyek pisilni – most már mindenbe tennék petrezselymet, annyira nagyon kívánom a zöldeket – a szomszéd teraszán elpusztult egy madár és nagyon bánatos dolog a kis testét nézni reggelente – nem győzök mosni, pláne, hogy a gardrób egy részét kipakoltuk, és előkerült egy csomó ruha (még komnarizatlanul, ha van ilyen szó) – nem tudom mi ez a fejlövés a piros színnel, de piros táska kell, piros tornacipő kell, piros minden kell – idegesít az öblítő illata,le kell cserélni – jó, hogy van az ágy mellett egy kis bölcső, elnyeli az éjszakai vizemet, a mobil CTG-t,a fél pár zoknikat, a vércukormérőt, a könyvet amit olvasok, a… – Mátyás  ma kiosztja a sípot a madaraknak, így hamarosan tavasz lesz (és van egy csomó olyan online felület, ahol különböző madárhangokat lehet meghallgatni, Barnesz most ezzel szórakozik) – szívfacsaró látni, hogy még mindig rámennek a 4-5 éves derékra való nadrágok, csak hosszában nem stimmel (cukorbetegség, rohadt egy állat vagy!) – szuper foglalkoztatókönyvet vettem kedden, még mindig azzal bíbelődik és a negyedét nem töltötte ki – ezer éve nem nevettem olyan jót, mint tegnap (Adri, ezt be kell szüntetni :D) – kitettem egy auralite kristályt az ágyam mellé, most vagy attól alszom olyan jól, vagy a rubophentől (lázas voltam) – Prágát imádtam. Prágába visszamennék – mostmár nem érdekel, évek óta szemezek egy tavaszi csizmával. Idén megveszem. Kész. – Gergő elmondta, hogy játszik majd Kolossal, úgyhogy az a biztos, ha Kolost pihenőszékbe teszem. Egy baj van, hogy ami volt, azt eladtam. – ki kell égetni a sütőmet, teljesen el van koszolódva, így meg elképesztő füst van a nappaliban – Barnussal egy nagy veszekedés után állati jót beszélgettünk, nagyot sírtunk, összeölelkeztünk – csokiszufflét ennék, ha lehet, akkor meggymártással, köszi.

Hát, most így ennyi. Ja, meg kell egy ilyen is:

 

Abrakadabra

… nyíljon a hóvirág a kertünkben. Már van kerítés, szóval a kutyák sem tapossák le, és van 1, azaz 1 tuti hely, ahol minden évben van.

Abrakadabra

… huss, ne legyen köd. Ragyogjon, fényesedjen, kelljen az a napszemüveg, legyen sok a télikabát.

Abrakadabra

… soha többet ne forduljon elő, hogy elromlik a fél egység inzulint is beadni képes pen, és kiderüljön, hogy nincs belőle pót a kórházban. A tündéri doktornénink Vácon intézett egyet, bele se merek gondolni, mi lett volna, ha nem tudunk érte elmenni vagy ott sincs. Szerintem mindenképp rendezzünk olimpiát, az egészségügyben úgyis minden rendben van.

Abrakadabra

… mondjon le a lábdagadás-vizesedés. Eddig semmi nem volt, most kezdett el vizesedni, szerencsére csupán egy puszta vizesedésről beszélünk, mert vérnyomás oké, vizelet oké. Akkor sem jó érzés – egyszerűen rossz tőle a közérzetem.

Abrakadabra

… még gyorsan ugorjanak be a szekrénybe a bedobozolt gyerekruhák. Ugraniuk kell, mert én már nem bírom bepakolni, így viszont nem lehet megközelíteni a babaágyat a rengeteg holmitól. Uhh.

Abrakadabra

… süljön ki magától a farsangi fánk. Semmi kedvem most az olajszagú serpenyő felett állni, de hát nem igazi farsang a farsang fánk nélkül, és amúgy is van egy nagy üveg saját őszibarack lekvár még a pincében.

Abrakadabra

… legyen klassz, hiteles és vállalható a rólunk készülő cikk és jöjjön ki az végső mondanivalónak, hogy mindenki menjen el szűrésre és vegye kezébe az életét.

Abrakadabra

… minden érjen mostmár ide és legyen annyira klassz, mint az a cumisüveg tartó, ami ma érkezett meg. Zseniális 🙂

 

 

Az utolsókat rúgja a tél. Ne, ne kezdd el mondani, hogy „ó,március 15-én még nagykabátban leszünk”, egyrészt azért, mert ez nagyon valószínű, másrészt azért, mert nem erről a télről beszélek.

Valami puhán, könnyedén, szinte a ködbe burkolva mozdul: érzem. Elindult hazafelé az első gólya, hamarosan beköszönt a böjti korszak, egy hangyányival mindig később sötétedik…

Várakozom.

Vajon milyen lesz? Aprócska de nagyhangú? Vagy észre sem vesszük majd, olyan kis csendes lesz? Én milyen leszek most? Mit hoznak az első hetek?

.

.

.

(Mit hoz az első CT?)

.

.

.

Igyekszem majd alapítványi szobába kerülni. Nem, igazából nem amiatt, hogy az én magánszférám megmaradjon, (bár azért van bennem némi félsz így a mellrák után elődobni a melleimet, na…), de inkább Gergő és Barnabás miatt: megérdemlik, hogy nyugodtan ismerkedjenek Kolossal, szeretném, ha odabújhatnának mellém, ha megölelhetném őket, ha az első pillanattól érezhetnék, hogy ők hárman egyenrangúak. Állítólag most már több alapítványi szoba van, hát, majd meglátjuk.

Rengeteg kérdés és kérés jön Tőletek is, arra viszont nem mindig van időm, hogy mindent nagyon részletesen kifejtsek, úgyhogy most címszavakban megpróbálom azokat megválaszolni, amiket már többet kérdeztek.

Milyen könyvből tanítom írni? – Az AIO sorozatot választottuk, azt hiszem Játékház a neve.

Milyen dezodort használok? – Most épp CRYSTAL márkájút, nem rossz, de váltani fogok olyan áprilistól, mert nyárra sajnos kevés.

Belevágunk-e végül az eldobható pelusozásba? – Egyelőre nem, az első hónapban biztos nem ez lesz a prioritás, aztán majd kiderül.

Milyen fehérjeport iszom? – Nem iszom fehérjeport.

Mit eszik majd a kisbaba? – Remélem anyatejet. Ha nem, arra is megvannak az ötleteim.

Legnagyobb csalódás mostanában (már amit megrendeltem és nem tetszett)) – Ez a Tchibo rendelés. Förtelem.

… és persze a párja, a „mi okozta a legnagyobb pozitív csalódást”? – Az Aliról rendelt szoptatós tank topok. Hibátlan mindegyik és 6 dolcsi volt.

A Nagyi is gluténmentesen eszik? – Nem, ő nem, illetve félig. Kiflit eszik, panírozott dolgokat, ezeket külön tepsiben melegítjük/sütjük neki, de nincs itthon búzaliszt és glutén tartalmú tészta sem, mert azt nem engedem be a konyhámba. Tejet iszik, eszik sajtot és joghurtot, tejfölt is, illetve nagyon szereti a kenőmájast és a téli szalámit is. Van egy külön polca a hűtőben, még sosem volt „baleset”.

Kedvenc színed? – Mostanában a piros. Vágyom egy piros bőr hátizsákra, egy piros nadrágra és nagyon szeretnék egy piros balerinát is.

Hogy töltődsz fel, mi a hobbid? – Ebben vannak a legnagyobb lemaradásaim: sehogy. Nem sportolok, nem jut időm a megszokott kis dolgaimra és nem olvasok annyit, amennyit szeretnék. Most mások a prioritások, de ezen muszáj lesz dolgoznom, mert csak akkor tudok magamból adni, ha előtte feltöltöm az energia raktárakat. Másképp nem megy.

Csak szép lassan… csak mindenre időt hagyva. A tavasz úgyis eljön mostmár, a gólya is útra kelt 😉

 

Már nem jut Valentin nap, sőt, egy hete nem láttalak, de nagyon jó érzés, hogy a lábad a lábamhoz ér. Ne, ne kelj fel, majd önt magának inni – ki tudja, lesz-e mostanában ilyen, hogy Te meg én, hogy érted, na gyere ide. Ölelj át.

Igen, még a pihéket is szeretem a füleden. Te is hiányzol, és igen, ez egy legó banán, majd tedd odébb, Gergő nagyon visít majd, ha nem találja.

Hát, nem lesz jó az a ház, de sebaj, majd kitalálunk valamit. Megnyugodtál? Gyere, na. Megölellek és jobb lesz, nem kell olyanba ugranunk, amit nem szeretnénk tiszta szívvel.

Ott leszel? Ugye nem engedsz majd el, ugye majd nem engeded, hogy feladjam, hogy bedobjam a törölközőt, hogy elfáradjak, ugye nyomsz majd velem a végén, ugye… Ugye?

Igen, gyönyörűek. Igen, nagyon büszke vagyok rájuk, és ugyan nem sokszor mondom, de rád is: nem volt egyszerű, de szülővé értél Te is. Apa lettél Te is, és igen, basszus, kivénhedt középkorú szánalmas alakok vagyunk legóval a hasunkon, de én boldog vagyok, s Te?

Tudom, érzem. Fáradt is és ősz is, és nagyon kifacsart meg harcedzett, de megvagyunk, hallod? Megvagyunk, és te vagy a társam, a váram, az őrzőm és a keresztem is. Csak most leengedtem, de sebaj, látom már nálad a staféta, most vidd te, most én nem tudom, most bennem nincs annyi.

Viszed?

Jó, csak ne most. Most még ne menj sehova. Csak sóhajts nagyot, szívből, mélyről, és én is, és odabújok a mellkasodhoz, és ne mondj semmit, mert tudom, hogy szeretsz és hogy én vagyok a mindened. Te is nekem.

Csak tedd arrébb azt a nyomorult legót.

-de nagyon jót tett a lelkemnek.

Volt ott minden: földig érő piros ruha, gyertyák, rózsa, virágcsokor, leplek, hintaszék… egyszerűen semmi másra nem vágytam, minthogy szemtelenül, giccsesen, a lehető legvégső pontig elmenjek. Igen, túltoltuk.

És nagyon boldog vagyok, hogy én, aki mindenben az egyszerűt, a „farmer és fehér inget”, a chambrayt és a szürkét kedvelem, most átugrottam az árnyékomat és…

Rengeteg kép készült, vannak szettek, amiket nagyon várok, és valószínűleg ez egyike a legutolsó performanszaimnak ezzel a hordóval – most már nagyon a készülődésben vagyunk, kezdek befelé figyelni, fordulni, várakozni és vágyakozni…

Már csak pár hét.

paradicsomos gnocchit készítettem, meg bablevest, este pedig vegaburgert ettünk fekete retekkel. Kissé felfúvódva a kulináris sokszínűségtől már nem is volt másra erőm, mint pipálgatni a babás listát: tulajdonképpen megvan minden, már tényleg csak pár apróság hiányzik, így vidáman kortyolgattam a teámat, olvasgattam az egyik cég katalógustervét (nemsokára megy a nyomdába, szóval nem maradhat benne hiba), és élveztem, hogy a cserépkályhából csak úgy árad a meleg a talpamra.

Elöntött az a nagyon jóleső érzés, hogy jól vagyok, a helyemen vagyok, és átgondoltam, hogy mennyire megszerettem az életem: ezt a szakaszt, az életkoromat, a helyet ahol élek, és igen, talán a nehézségeket is. Megírtam a tegnapi posztot, a szívem tele volt hálával és tisztelettel egyrészt azok iránt, akikről írtam, másrészt sok más ismerősöm iránt is, akikről most egy szót sem ejtettem, és gondoltam elmondom Medvének is, mert mostanában volt tízmilliószoros nap, hátha az ő lelke is megnyílik vagy mi…

És csak egy kicsi fény világított a szobában, a gyerekek aludtak édesdeden, én pedig behoztam mégegy fekete retkes vegaburgert és mondtam, hogy bablevest nem eszem estére, hogy maradjon holnapra is, majd nekiláttam majszolni és a lelkemet kitárni szeretett férjem elé.

… aki érdeklődve figyelt, és elismerően bólogatott, hogy hát, igen, micsoda nagyszerű emberek, nagyszerű teljesítmények, le a kalappal… én pedig egy kicsit elkámpicsorodva a mindennapjaim szürkeségétől, megkérdeztem, hogy és én? Nekem milyen olyan teljesítményem, tulajdonságom van, ami megdöbbenti és elismerésre készteti?

1., Túléltem a rákot.

2., Remek anya vagyok.

3., És minden jel szerint az utolsó tányér bableves elfogyasztása nélkül is el tudom fingani így terhesen végig a Carmina Buranat.

Carl Orff szerintem most megsemmisülve zokog a túlvilágon. Én is, csak én ideát.