Igaz, még Medve kapott egy telefont pénteken azt hiszem, hogy mi a nagyit fogva tartottuk, bezárva ( nagyi egyik barátnője hívta fel méltatlankodva a férjemet, hogy szegény néninek ezt kellett öreg korára megélni, hogy kvázi martalócok áldozatává válik), de aztán ennyi.

Magunk voltunk.

Anyu hozott egy kondér húslevest (marhából, hogy még erősebb legyen), mi pedig teraszt takarítottunk, átraktuk a kutyaházat, kivittük a szőnyegeket, végre lemértük a függönyt, játszottunk a gyerekekkel. Én is asztalnál tudtam ebédelni (ilyen nem nagyon volt az elmúlt 10 hónapban), nem kellett gigantikus bevásárlótúrákra menni szombaton (ami nekünk kell, az minden van itthon).

Szóval elvoltunk. Babáztunk, gyerekeztünk. Megkérdeztük őket, mit szeretnének gyereknapra, tervezünk egy hosszú hétvégés kiruccanást valahova, és így akkor újra készülünk a Balcsira – hosszabb időre.

Elkezdtünk ismét szanálni, most az olyan dolgok kerülnek sorra, amiket kidobni sajnáltunk, eladogatni viszont nem volt még érkezésünk:tűzzománc falikép, goblein,bronz gyertyatartó… nem kellenek,nem szeretnénk már őket,valaki mának meg nagy öröm lehet.

Kiválogattam és összepakoltam sok kismama ruhát is (amiket nem hordtam) és most, hogy simán begombolom a szülés előtti nadrágokat, elkezdtem levenni a polcról a sima nyári cuccokat. Amire nincs szükségem, vagy nem szeretem, meguntam, szintén megy eladásra. Könyvek, parfüm,ékszerek… Fillérekért, de sok kicsi sokra megy, és bizony van egy kiszemelt áldozat, amit nagyon szeretnék megvenni,de igazából égető szükség nincs rá, úgyhogy csak akkor veszem meg, ha legalább az ár nagy része bejön az eladott cuccokból. Egy elég különleges hordozóról van szó, most kapunk egyet kölcsön és többször elolvastam, miket írnak róla – ha csak a fele igaz, akkor zseniális, köszönjük, köll-de-azonnal.

A “baj” az, hogy meglehetősen sok kiadás lesz ebben a hónapban: megyek CT-re, ami önmagában egy kisebb vagyon, ki kell fizetnem némi illetéket (másik vagyon) és egy ekkora extra most nagy lelkifurdit okozna pluszban 😀

Az anyák napja csodálatos volt, el nem tudom mondani, milyen érzés: megérkeztem, jól vagyok, szeretem, hogy három fiam van.

Ezek vagyunk mi.

No hát… dicstelen vége lett, annyit mondhatok. Elment, elkúszott, elszelelt az életünkből, hazugságokkal, intrikákkal és mérhetetlen gonoszsággal.

Megtudtam, hogy mi őt fogva tartottuk, bezárva, nem beszélhetett senkivel, nem gondoskodtunk róla… de tulajdonképp mindegy is.

Kisütött a nap.

Pizzát eszünk ebédre, röhögve, frissen a sütőből.

Nem győzzük szélesre tárni az ablakokat, sikálni, takarítani, nevetni, nagyot nyújtózni, beszélgetni, mesélni, építeni, főzőcskézni…

Megkönnyebbültünk.

Van türelmünk, kedvünk és időnk olvasni. Most például ezt szerettük nagyon (Gergő különösen!): élvezhető a történet (kicsit tanít, kicsit szórakoztat, kicsit), bájosak a szereplők (egy gondolás kisegér és egy sárga szárnyú pillangó), érdekes a helyszín (Velencében játszódik) és álomszépek az illusztrációk.

Ő időközben dagadék lett. Gyönyörűen fejlődik, most 4270g (3560 volt a születési súlya.Vagy 70? Nem tudom, Zsuzsi tuti tudja fejből, muhaha).

Viszonylag békés kiskrapek. Üvölt, ha éhes és ha tele a bugyor, egyébként pedig tök jól elvan, nézelődik, fekszik, cicizik, alszik. Tény, hogy semmire nem mondunk nemet. Egyetlen pillanatot sem aludt még a kiságyban. Napközben rajtam alszik (vagy az egyik kendőben, vagy csak úgy szó szerint r-a-j-t-a-m), éjjel pedig mellettem az ágyban. Nem, nem félek, hogy érettségire is mellettem készül majd. Nem, nem fekszem rá. Nem, nem cél, hogy a saját ágyában aludjon. Majd ha ő akar. Nem, nem lehet letenni mert felébred -ebben a boltban ilyet adnak. De, sajnálom. Sajnálom, hogy a másik kettőnél még nem ENNYIRE szabadon csináltam. Jobb lett volna.

Döbbenet,de a nagy átrendeződés-kavargás-tekergés közepette vége lett a tanévnek, már mi is az év végére készülünk. Naponta több oldalt olvas hangosan, bőszen írjuk a feladatlapokat és már 4-5 mondatos tollbamondásokat is bevállalunk, annyira ügyes Barnus.

Nem hagyjuk abba nyáron sem, értelme sem lenne: megszoktuk és megszerettük ezt a ritmust, úgyhogy tankönyv híján (azzal megvárom a szeptembert) jön Mosó Masa és Gőgős Gúnár Gedeon, jön a térkép, jönnek a múzeumozások és jön a jóga. Barnus nagyon szereti és nagyon jót is tesz neki, amikor csinálja úgy veszem észre. Hiába, az ő élete egy hinta a hypo- és a hiperglikémás állapotok között, és a legfontosabb, hogy megtalálja a kettő közötti egyensúlyt. Érdekes,mert többször mesélte nekem, hogy úgy tudja elképzelni, amikor rosszul van, mintha kibillenne jobbra vagy balra, és olyankor azt képzeli, hogy szép lassan visszatér középre és ott megtartja magát. Pont mint a jógában 🙂

Van néhány olyan dolog/terület az életünkben, amik annyira jelentéktelenek, hogy szinte figyelni se érdemes rájuk, mégis nap mint nap bosszúságot okoznak.

Egy ideje észrevettem, hogy vannak visszatérő basszamegezések a napomban, és… mégis miért kellene így lennie? De most komolyan. Miért?

Azért. Pont azért, mert annyira piszlicsáré dolgokról van szó, hogy valahogy mindig a nagyot szerettem volna megoldani: lomtalanítani, erkélyt festeni, átrendezni, ezekre meg sosem maradt idő vagy figyelem.

1., A poharak.

Megbolondulok ettől a kérdéstől minden. áldott. nap: minden ivásnál minden gyerek új poharat vesz elő, és üvegpoharaink vannak. Törnek, koccannak, beborítják a pultot, behordják a szobába, én meg rimánkodom, hogy hozzák ki, és… na szóval érted.

Ikea lett a megoldás, 400Ft-ért vettük 6 színes műanyag poharat. Rendkívül bonyolult volt ez a probléma, csoda, hogy nem vontunk be külső segítséget. Muhahaha.

2., A fürdőszobai polc.

Van azon minden, mint a kisboltban: felmosófej, legó, hangyairtó, könyv… lepakoltam. Kész.

3., “Válasszatok egy mesekönyvet és abból mesélünk”.

Ahhoz, hogy megértsd, mi a bajom, el kell mondjam, hogy könyvkiadókkal dolgozom nagyon régóta. Megvan medve összes gyerekkori mesekönyve és az én gyerekkori mesekönyveimből is jó pár. Medve apukájának ifjúsági regényei, ajándékba kapott kötetek, repi példányok, sorozatok… 4 hatalmas ikea Billy méretű könyvespolc van tele mesekönyvekkel.

És nem találnak kedvükre valót. Majd Gergő előveszi Thomast. Mint előző este.

Én meg eret vágok magamon.

Úgyhogy mostantól minden héten kiteszek 5 kiemelt könyvet. Olyat, ami az évszakhoz / aktuális ünnephez, ünnepkörhöz / élethelyzetünkhöz /gyerekek lelkivilágához éppen kapcsolódik, és elsősorban ezekből választunk majd. Így én is jobban átlátom majd, hogy mink van, a gyerekek is élvezik majd a változatosságot, és nem fordul elő, hogy 3 olyan könyvet hozunk ki a könyvtárból, amiről kiderül, hogy itthon is megvan, csak elfelejtettük.

Úgy döntöttünk, hogy mégis megvesszük az adamo hintához az állványt, nem szeretnénk összefúrni a plafont. Már ki is néztünk egyet, csak el kell menni érte, szerintem szuper lesz, Kolos ugyanis az összes ilyen ringatós dolgot nagyon szereti.

Pakolom a kismama ruhákat: bedobozoltam mindent, amit el szeretnék adni (ezek 44-46-os ruhák, és nem hordtam őket) és külön, mosolyogva elpakolom azokat, amik még kellhetnek 😉

Gergőnek újabb kötözés jön a héten, szerdán Kolost kell a doktornénihez vinni (egy hónapos lesz!), vissza kell vinnünk a rééég lejárt könyveket a könyvtárba, és szombaton még fotózásra is megyünk, úgyhogy kellene valami frankó cucc a gyerekeknek (két hasonló inget szeretnék venni nekik).

Kifogytunk a vitaminokból, úgyhogy azt is rendelni kellett (sokan kérdezitek, hogy mit szedünk/szednek a gyerekek, úgy fest ez a téma örök klasszikus), illetve pluszban rendeltem kapszulát, mert nagy mennyiségű antioxidáns van itthon kapszulázatlanul, és nem tudom  úgy bevenni, mert feltapad a szájpadlásomra és hányingerem lesz tőle -de sebaj, megoldja a cellulóz kapszula.

Nagyi-ügy: még semmi. Hidegháború. Végkimerülés. Végig kellett várni, míg lefutja a köreit: úgy fest minden terve és felmentő serege dugába dőlt, úgyhogy lassan belátja, hogy marad az otthon. Két hete kavarja a szart, de lassan elfogynak a lapok és… elmegy. Maradhatott volna, ha elégedett. De neki nem volt jó itt, nem volt elég, nem volt megfelelő. Most, hogy körbenézett, szembesült a valósággal,meg is döbbent rajta, de sajnos nem lehet visszacsinálni.

Tovább kell lépni.

haha én meg Emese. Tele van tofuval a hűtő, holnap rántott tofut kellene enni, csicserilisztbe forgatnám. Felfúrhatnád a karnist, meg a képet a falra, de persze nem szervezem az életed, csak mit veszel fel a fotózásra.  Rendeltél olyan béta glükános szart? Még nem, mi kell még, ja, tőzegáfonya. Jó a hólyagnak. Nem hiszem el, hogy megint m-e-g-i-n-t csöcsölni akar a gyerek, miezbazmeg bádszpenszer? Add ide, ne visítson.

Jönnek a vendégek és a kutya befingott az előszobába, de az rettenetes, az nem megy ki, az nem múlik pontosan. Sebaj van ilyen szar, ilyen Liebelófasz, jó illata van, organikus illóolaj, bio meg minden, csak elfedi a kutyafing szagot. Primavera.

Haha, az megvan, hogy csütörtök éjjel, ahogy tisztába tettem Kolost, a telefonommal világítottam és egész pénteken büdös volt az irodában, és nem tudtam, mi az a szag, de kiderült, hogy a telóm belelógott a fosba, még szerencse, hogy CAT és lemosható. Muhahaha, fosos telefonnal nyomtad egész nap? Tényleg ősszülők lettünk, nagyon gáz, na mindegy.

Beírtad a naptárba? Igen, fotózás, kötözés, de azt mondjuk apa. Meg a nyári gumit is. Azt is ő.

Fáj a gyomrom, de inkább már az ideg. Vége lesz. Vége hát. És szeretlek. Én meg mégjobban. Bármit megtennék érted. Főzz egy kávét. Nabazmeg muszáj?

Olvasni kéne valami bonyolultat és nehezen érthetőt. Jaja, nekem erre most tök jó Tolsztoj. Én pedig egy Thomas a gőzmozdonyos könyvet vittem magammal a vécére. Annyira rettenetes az a kifeszített arcú vonat, hogy teljesen elvonatkoztatsz a való élettől.

Olvasol a vécén? Igen. Uhh, én ha választhatok, hogy szarok vagy alszom, akkor alszom.

Álmos vagyok.

De boldog?

Nagyon. Nagyon boldog vagyok.

És én is.

Hápperszehogy,mert van három gyereked, és eljutsz a budira is.

Hagyjaludni. Jó.

Nyirkos idő, nagy alvás, cukikám a babakocsiban, többiek a paplan alatt. Orgonacunami az ablakom előtt, vödör festék megrendelve – amint kiteszi a lábát a nagyi, sírva locsolom majd a falra. Eper még nincs, spárgás pizza van.

Megérkezett az anyák napjára áhított sárga rozmaringos karikás kendőm, meglepően puha, nem erre számítottam. Jön a tej, jön a hosszú hétvége, jön az életkedvem is vissza.

Csípőset, savanyút, harsogó színű ételt kívánok, Medvét majd úgy és olyan listával küldöm vásárolni. Átlátom már a helyzetemet, így házhoz járó pedikűröst keresek az esélytelenek nyugalmával. Gergőt kedden immáron harmadszorra viszi majd Apa kötözésre, nem is tudom, hogy oldanám meg nélküle.

Holnap a nagyok nagymamáznak, a kicsivel meg látogatóba megyünk, kiszellőztetjük a gondot-bajt-bosszúságot.

Ugyanilyen zötyögve, mint ez a bejegyzés, de indul az életünk, újra indul az életünk. Újraindul az életünk.

Visszatérünk a jól bevált bevásárlás házhoz szállítós rendszerhez. Újra két fürdőszobánk lesz, ráadásul a nagyobbik most a nagyié. Egyfélét fogok főzni és az is lehet, hogy a játszótéren esszük majd meg.

Fotózásra megyünk jövő szombaton, fogalmam sincs mit vegyek fel, de ha a kismama fotózás színe a sárga és a piros volt, akkor most zöld és a rózsa lesz az én színem…

Vége, elmegy.

Megátkozott, elátkozott, becsmérelt, szidott, de mindhiába: elmegy a nagyi. Jó eltávolodni ettől az egésztől és madártávlatból nézni ezt az egészet.

Kezd szétáradni a vénáimban, a sejtjeimben, a csontjaimban valami arany napsugaras melegség, valami megmagyarázhatatlan honfoglalós érzés: újra otthonra találok az életemben, újra ura vagyok a lelkemnek, nem gyötör, nem számoltat el, nem bántja epés megjegyzésekkel a kinézetem, a gyerekeim, a családom, a…

Otthon vagyok az életemben, kiülök a lelkem teraszára meginni egy lattét, átolvasom a reggeli gondolataimat, meghallgatom a gyerekeim zenéjét és érzem a kertem illatát. Már nincs gúny, nincs “hideg a kávé a tejbe melegítsd meg és szórj rá fahéjat”, nincs kend be olívaolajjal a lábam” és nincs hajnali dörömbölés, hogy neki omega 3 kapszula kell MOST vagy MEGHAL.

Bevárt bennünket az időjárás is:eddig igazán még verőfényes idő sem volt, nem csábított semmi a szabadba, hagyott minket a természet is összegubózni, Kolossal bekuckózni, és hiszem, hogy most robbanásszerűen elindul a tavasz, mi pedig benne leszünk. Elkönnyezett bánattal, átfestett szobával, tágra nyitott ablakkal és tele tettvággyal. A hasam csodás, majdnem minden úgy megy mint előtte, a várandósság előtti ruháim egy picit nagyok rám és még hol van a gyermekágy vége… Egyre egyenesebb a hátam, többet bírok és többet is szeretnék napról napra, újra visszarendezem a gyerekeket a mederbe. Nem, ez nem békés és nem halk folyamat, konkrétan ordítani kell, de megnyugszanak tőle és jobban is érzik magukat, hogy rendszer van, véget ért a BRÉKING/RENDKÍVÜLI állapot.

Barnesz cukra rendkívül rosszul viselte ezt a havazós időszakot, őt most nagyon keményen kell fogni, Gergő pedig borzasztó hisztérikus, amin egyáltalán nem csodálkozom.

Egy ilyen vasárnap délutáni kertben játszás, gőzkiengedés eredményeképp meg kellett műteni a kezét: majdnem leszakadt az ujjperce. Nem, senkit nem ért meglepetésként a dolog. Apám viszont egy hős: önként vállalta a kötözéseket Gergővel, így kedden is és most pénteken is órákat töltöttek és töltenek majd a Fiumei úton.

Kolos gyarapszik szépen, imádnivaló kis görcs, nem tudok betelni vele és őt sem tudom szépen szeretni: cincálom, cibálom, az összes igekötővel puszilom amit csak el tudsz képzelni, nem is értem, hogy bírtam 36 évig nélküle.

Aztán persze egyre többször számolgatok: 38 év sok egy utolsóhoz…?

😉