Ünnepeljünk, mert olyan súlytalanul súlyos dolgokkal foglalkozhatok, mint a feng shui. Nincs háború,éhezés, nem kell menekülnöm, nincs veszélyben az életem, szóval a munka mellett fa függönykarnisokról és kagyló képkeretekről töprenghetek. Önmagában ez a fajta szó szerint vett létbiztonság is ok az ünneplésre, nem?
Ünnepeljünk, mert hamarosan 7 éve leszünk házasok Medvével. Nem mondom, hogy elröppent, azt sem, hogy nem volt veszekedés, sírás, nehézség és hogy mindig ő-rü-le-te-sen imádtuk egymást, de vagyunk, szövetségben vagyunk és szerelem is van. Akad. Na jó, elő-előtűnik a napi rutin mögül. Ó, kurvaélet, kit akarunk áltatni? – az évfordulók közeledtével megbeszéljük, hogy szeretsz? szeretlek! oszt jóvan.
Hét év. Rézlakodalom. A hagyomány szerint ami nem megy szét ekkorra, az marad, és lehet benne valami: maradunk.
Már ki is találtam (kinéztem Pinteresten, egy csomó ötlet van!), hogy mivel lepem meg Medvét – a réz jegyében.
Ünnepeljünk, mert 3 centivel ismét előrébb tudtam húzni a lábam a napköszöntő ászanasornál (ezért jó a bordázott jógamatrac, lehet látni a fejlődést), és megint -ha csak egy pillanattal is- de erősebb és hajlékonyabb lettem.
Ünnepeljünk, mert az Everness óta egy ilyen csodás angyalfüzér ékesíti a házunkat. Ragyogóra csiszolt hegyikristály a legalsó csepp, és úgy szórja a fényt, hogy öröm nézni.
Ahogy Budaházi Brigitta mondaná: Ünnepeld az életed! – és én megfogadom a tanácsát.
Nincs okom nem ünnepelni.
