Címke: lélek

Köszönöm Nektek!

A drukkokat, a léleksimiket, a közös basszamegezéseket és a hajrákat. Rendesen pirulok,minden komment olyan, mint egy kis bonbon, és mindegyikre rácsodálkozom.

Nem leszek álszent,sőt: rohadt büszke vagyok magamra, hogy nem rohantam el a búsba, hanem hatodszorra is odatartottam a kezem,de hogy „olyan akarok lenni, mint Te” meg „iszonyúan felnézek rád”…. na de hölgyek, ez azért… khömm… úgy értem, 20 perce hánytam le a papucsomat, na. És befolyt a lábujjaim közé. Felnézek rád, mi?

Ezzel együtt tele a szívem szeretettel és hálával irántatok, és minden kis törődésmorzsa eteti a lelkemet. Nos, D. nem aprózta el, nem törődésmorzsa volt, hanem egy falura való lelki táplálék. Beszarok. Komolyan. Újra és újra elolvasom, mint valami szerelmes levelet.

Kedves Ági!
Napok óta itt vagy a fejemben, piszkál a gondolat, hogy ezt neked is elmondjam. Nem ismerlek és nem szoktam ismeretlenül mások életébe belepiszkálni, hozzászólni. Én valahogy úgy gondolom, hogy mindenki tudja, hogy mit miért csinál.
És téged nem ismerlek. Olvaslak, azóta a bizonyos októberi postod óta, amiben megkértél, hogy menjek el szűrésre. Befaltam atörténetedet, kutattam a részletek után, atyaég mi történt, mi volt, hogy volt, hogy vagy, hogy vagytok, bírod, csodás ez a nő, szeretnék én is ilyen fantasztikus lenni, mint ahogy te éled az életedet és megéled ezt a kegyetlenül fos, de átmeneti helyzetet. Cikáztak a gondolatok. És most is itt vagy a fejemben.
Amikor megírtad, hogy kimerültél, kész, elfogyott a testedből az erő és megkértél minket, hogy drukkoljunk, rájöttem, hogy te nem tudod, hogy én nagyon drukkolok neked. És nincsen ebben rutinom, nem tudom hogyan kell egy ismeretlennek bemászni az életébe, kéretlenül, úgyhogy nem volt bátorságom írni. Szerencsére rájöttem, hogy nem rólam szól, a nyusziságom  itt most kevés indok, úgyhogy becsuktam a szemem és elképzeltem, hogyan lehetne mégis elmondani neked, mennyire sokan drukkolunk érted, akik lehet, hogy hozzám hasonlóan nem merik jelezni.
Én valahogy így képzelem el:
Csukd be a szemed (ne, ne most, mert akkor nem tudod tovább olvasni, hanem majd utána :)) és képzeld el, ahogy valaki megérinti a válladat és kedvesen, halkan a füledbe súgja: Többezer nő veled van! Ott állunk mind mögötted. Egy háló, egy biztonságos, erős, erőt adó, bátorító, megértő és bíztató tömeg. És drukkolunk. Mind nagyon drukkolunk. Ezt a képet bármikor előhívhatod, ha szükséged van ránk.
Ölellek,
D

Egyszer, egyetlenegyszer

fordult meg komolyan a fejemben, hogy abbahagyom a kemót. A negyedig kemóra mentem, akkor -először és utoljára – Medve vitt, egyébként mindig apukámmal megyek. Nos, nem tudom, mi a szaron borult ki a bili, de valamin kiborult, valamit kifogásolt/javasolt/okoskodott, nyilván tiszta szeretetből, de nekem akkor nagyon csöndre lett volna szükségem. Nagyon nagy csöndre.
Emlékszem már, csak nyomta és nyomta és nyomta, hogy de kérjek beutalót a háziorvostól,de nem jó, hogy így köhögök, de magamra vessek, ha nagy baj lesz, de, de, de, bla, bla, bla -én pedig magamból kifordulva elkezdtem üvölteni, hogy álljon meg, álljon meg, mert én most itt kiszállok. Kiszállok, és nemhogy a kemóra nem megyek el, hanem én most ÖRÖKRE VILÁGGÁ IS MEGYEK.
És komolyan is gondoltam.
Az volt a baj, hogy kábé egy perc után már nagyon el voltam keseredve, és nagyon oda akartam bújni Medvéhez, hogy elpanaszoljam neki, hogy valaki mennyire köcsög volt pont aznap velem, de ennek nem sk értelme lett volna, hisz épp ő volt az.
Mindegy, sétáltam egy jót, aztán visszamentem a kocsihoz. Ott állt a kocsi, Medve csak ült benne, és peregtek le az arcán a könnyek. Olyan igazi taknya-nyála sírás volt.
– Kérlek, kérlek menj el, mert ha nem mész el, meg fogsz halni. És én nem akarok nélküled lenni. És a kicsiknek is nagy szükségük van rád. És nekem is.
Szavak nélkül öleltem át. Összekulcsoltuk a kezünket. És akkor elindultunk újra.
És ez mindig így van.
Mindegy, hányszor állunk meg, elindulunk újra. Ő meg én.

Nem volt benne levél.

Semmi olyan, hogy „Gyógyulj meg”, vagy „Sokat gondolok rád”, szóval semmi ilyesmi.

Ez volt a csomagban:

Egy bögre, két matrica (az egyiket már felragasztottam a mappámra), egy parfüm (ó, Te!!) és egy cuki kiskutya (ami totálisan érthetetlen, ugyanis akitől a pakkot kaptam, Mirandább a Szex és NY Mirandájánál. Ha már itt tartunk: I expected more from you…)
Mondanom sem kell, instant sírás (tudom, Évám, Te is többet vártál tőlem). 
A rák nem veheti el az emlékeimet. Nem, nem és nem. Mindig eszembe jutnak azok az esték, amikor a biztonság kedvéért két üveg pezsgőt tettem be a fagyasztóba munka előtt, mert tudtam, hogy bulizni/lánybúcsúra/válást ünnepelni mennek a lányok. Emlékszem a bérház gangján a hóemberre, amit együtt építettünk. Emlékszem minden késő estébe nyúló beszélgetésre, csendre, ölelésre.
A rák nem veheti el az önbizalmamat. Na jó, egy kicsit. Úgy értem, ki az a hülye, aki szívesen mutogatja a felpüffedt, kopasz fejét a nagyvilágnak? Senki. Én sem. De nem bújok el, nem zárkózom be, és nem tagadom meg önmagam – most ez vagyok én. És bízom magamban, hogy majd minden faszagányos leszés kimászok ebből az egészből. 
Nem veheti el a reményt. Tényleg nem. A reményt egyébként amúgy sem lehet elvenni senkitől – az vagy van, vagy nincs. Olyan, mintha  mindig keresnéd a pislákoló fényt az alagút végén. Van, aki szerint mindig ott van. Szerintem is. Az alagútnak ugyanis mindig két vége van. Barlangba meg nem megyünk be. (Primitív hozzáállás? Lehet. De ha alagútnak képzelem, akkor NEM OPCIÓ, hogy zsákutca. Mindig van vége. Mindig van másik oldal. MINDIG.)
Nem veheti el a szerelmet. Medve csupán annyit kért valamelyik nap, hogy feküdjek mellé. Elegánsan helyet adott maga mellett (pondróhernyómódjára félreavászkodott) én pedig melléfeküdtem kiskifliben. Átölelt. Sóhajtott. De jó így. Szeretlek. Tudom. Én is. 
Körülöttünk pedig megszűnt a világ.
Nem veheti el a barátságot. Nem is tudom, honnan közelítsem meg a dolgot. Vagytok.Vagyunk. Jöttök. Megyek. Jó szó. Puszi. Hiányzol. Te is. Szólj. Szólok.
Van olyan, amikor szavak sem kellenek. 
Egy ilyen csomagba sem. 
És -talán- a válaszban sem.
Évám, 
.

Sírni legjobban a hiper parkolóban lehet.

Tegnap éjjel telítődött a rendszer: még hajnal 3-kor is álmatlanul forgolódtam, a szívem szaporán vert, és csak dobáltam magam balról jobbra – jobbról balra. Aztán kifakadt a lufi, én pedig könnyes párnán aludtam el.
Reggel ugyanúgy gombóc volt a torkomban, úgyhogy mivel anyu itt van a gyerekekkel, beültem a kocsiba, és elmentem, hogy kiszellőztessem a fejem. Csak vezettem, le a térképről, ki a világból, el a saját gondolataim elől egy sziklás-friss tengerpartra/a pembörli birtokra/a váratlan utazásos evonliba, de ehelyett elmentem a legszemélytelenebb hipermarketbe evör, mert ott volt nyitva ügyeletes gyógyszertár. 
És akkor megláttam Őt. Kicsi,kifliforma kutya volt, gazdira várva, valami örökbefogadós nap keretében. Nem volt szép. Fázott. Soványka volt,de nagyon barátságos. 
Odamentem, odajött. Kezemet nyújtottam, ő odahajtotta a fejét. Kicsi, cakkos füleivel hallgatta, amit mondtam neki – hogy sok sikert kívánok az élethez, és nagyon sajnálom, de nem vihetem haza. Elbúcsúztunk. 
Bementem. 
Már a gyógyszertárban rázott a sírás.
Felhívtam Medvét, hogy van egy kiskutya, akinek nagyon úgy tűnik, hogy nincs helye a világban… és hogy átküldöm a képét, és gondolkozzunk el, amíg vásárolok. Visszamentem.
– Miben segíthetünk?
– Hát, nem tudom. Gondolkodom, hogy mi legyen vele. Hogy lenne-e helye nálunk.
– És átgondolta?
– Nem, még nem született döntés. Van már két kutyánk, és…
… és innentől valami olyan furcsa volt.
– És el tudja tartani? És mit csinál, ha BETEG? Mert az alaphangon húszezer! És kinn lenne az udvaron? Mert ezt nem lehet csak úgy, egy kutya nem JÁTÉKSZER…
– Mondom, már van két kutyánk. Jól tatjuk őket. Szeretjük őket. Finomat esznek. Van szép házuk, kosaruk, játékaik. És azt is mondtam, hogy gondolkodom.
Innentől már egyenesen éles volt a levegő. Mert látott már ő ugyanilyen jól öltözött asszonyt, akit elhagyott a férje, és utána enni nem volt mit. És ha így lesz velem is, mi lesz a kiskutyával? Belegondoltam???
És mi lesz, ha beteg lesz? Le tudok majd mondani a saját igényeimről, hogy neki orvost biztosítsak?
És már meg ne haragudjak, de csak akkor kezdjek el egyáltalán gondolkodni, ha hosszútávon el tudom látni a kiskutyát. Mert ha nem, ha valami nem úgy alakul, akkor ki fog gondoskodni a kutyáról? -(igen, egyértelmű a betegségem, látta rajtam. A kemó azon stádiumában vagyok, hogy látszik).
————————————————————————————————
… és tényleg. Mibe ne kezdjek bele? Mennyi időre tervezzek? Mit vállalhatok még be? … és egyáltalán – ki akarna akárcsak egy kutyát is rám bízni? Ki az, aki hisz benne, hogy itt leszek még jövőre is??
Bementem vásárolni. A túlsó ajtón kullogtam ki. Gyáván. Mert nem akartam szembesülni azzal, hogy sok ember szemében nekem már végem. Hisz egy kiskutyának még a menhelyen is jobb, mint velem.
Nincs mit szépíteni. Megfutamodtam.

– Nem kaptad meg a kemót?

– Nem, drágám, de ezt ne itt beszéljük meg, menjünk ki, ne zavarjuk a szobatársaidat.
– Jól van Nyuszkó, csak hozd ide a járókeretemet.

És itt hangosan felröhögtünk. Erre Ádám ágyszomszédja:

– Úgy is van! Csak vidámság legyen! Hallom, már van két szép gyerek… És ez a harmadik, aki most jön? Kislány lesz vagy kisfiú? Mi lesz a neve?
– SZTEROID.

————————————

… és 6 éve még virágot hozott. Virágot hozott, boldog éveket ígért, és szerelmet. Étterembe mentünk és színházba, órákig fogtuk egymás kezét. Szőke voltam, karcsú és csinos. És azt mondta, hogy én vagyok a legszebb a világon. Igaz szerelem.

… most csak nézünk egymás szemébe, és reménykedünk. Én járókeretet viszek, ő hánytálat hoz. Ha jobban vagyok, elmegyünk az auchanba vásárolni és órákon keresztül zokoghatok a karjaiban, hogy félek.Most kopasz vagyok, és rettenetesen nagydarab. És azt mondja, hogy én vagyok a legszebb a világon. Igaz szerelem.

5 perc a semmiből – még mindig nem elég

Úgy néz ki, még mindig nem volt elég.
Hasznos tanács, hogy időről időre masszírozzuk végig a lelkünket, és találjuk meg a gombóckát. 
Betartottam.
Aztán ugyanúgy, ahogy például a mellráknál is, több dolgot tehetsz: úgy teszel, mintha nem vennéd észre, vagy reménykedsz, hogy magától elmúlik (magától megváltozik a helyzet, fanfárok szólnak az égből és hirtelen HUSS, ottsevót-sosenem), vagy teszel valamit, hogy ne legyen ott. 
Amit szerettem azt nem csinálhatom többé, de azzal, hogy azt kényszerűségből abbahagytam, a kis gombóc a lelkemben még nem múlt el.
Tartogattam.
Hátha megváltozik minden – de nem, és persze ez nem is meglepő.
Hátha jön helyette valami – de a törvény már csak ez: amíg nincs hely, nem jön semmi.
Hátha még húzhatom egy darabig – és itt elakadtam. Meddig? Meddig van még időm? Nem tudom.
Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és ugrottam.
… és megírtam az e-mailt.
Úgy fest, mindennek meg kell szűnnie, amit ismerek, és nem kapaszkodhatok tovább az ismerősbe, a biztonságosba, a kényelmesbe.

Be vagyok tojva? Be. Tudom, mi lesz? Nem. Van választásom? Nos, van,de élni szeretnék.

El kell engednem.
A gombócnak mennie kell.
Most kifájom magamból, aztán meg bátran, lobogó hajjal nézek a napfelkeltébe, mint Pocahontas.
Nem, területet nem szeretnék váltani: az online kommunikáció az én műfajom. De hogy hol és hogyan, azt majd hozza a jövő.

Tyű, rengeteg levelet kaptam

Köztük sok egyformát, azokra itt (és így válaszolok)
Hogy bírja a férjed?
Nem tudom. Úgy értem: nem hisztériázik, nem óbégat, hanem teszi a dolgát. Mindig ott a válla egy kiadós sírásra. Ezerrel átveszi a feladataimat. Olyan, mint egy kőszikla. Makacsul, konokul ismételget, hogy nem lehet baj.
Ugyanakkor éjjel sír az alagsorban. Ideggörcs van a lábában. Fáradt, aggódik, kimerült. Sokszor kérdezem magamtól, hogy én mit tennék a helyében, és mindig arra jutok, hogy valószínűleg

  • nagyon sajnálnám magam,hogy ilyen tehetetlen vagyok
  • óbégatnék, mint a fába szorult féreg
Szóval lássuk be, szarabbul viselném, mint ő.
Milyen egy kemoterápiás kezelés?
Gyakorlatilag egy egyszerű infúzió. Bemegyek, vesznek egy kis vért, azt kiértékelik (kb. 20 perc). A papírral átbattyogok a dokihoz, aki vagy egy bunkó állat (hallottam már ilyet más kórházból átjött betegektől) vagy egy szuperhős (mint az én dokim). Ő mond néhány bátorító szót (nyilván, mert ő a szuperhős verzió), majd kapok egy pecsétet a lapomra, hogy indulhat a felhőtlen móka-kacagás-duhajkodás-ereszdelahajam. 
Azzal a papírral bemegyek a kezelőbe, kiválasztok egy szimpatikus széket (olyan, mint egy pedikűrös szék, vagy mint egy kozmetikai kezelőágy), és beülök. Majd jön egy nővérke, aki elmondja, hogy mennyire jó a szemöldöktetoválásom beköti az infúziót, mire cserébe én lefotózom a macskás géllakkját a macskamániás tesómnak hálásan nézek.
Utána jön a fekete leves: undorító vegyszerszag árad szét a számban, és elindul a buli.

Dühös voltál, amikor kiderült?
Nem. Inkább kétségbeesett és szomorú. Meg nagyon meglepődtem: a családban senki nem volt rákos, nálunk ez nem volt a palettán.

Meg fogsz halni? (igen,tényleg kaptam ilyen kérdést)
Na most jönnének a panel válaszok, hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek”, „mind meghalunk, csak kérdés, hogy mikor – hahahahaha”, „sajnos benne van a pakliban”. Mondhatnám, hogy esténként, mikor elcsendesedtek a gyerekek, azon gondolkodom, hogy mennyire jó, hogy ők vannak nekem, és milyen jó, hogy velük lehetek. Hogy nagyon sokáig szeretnék még velük lenni.
Hogy sokszor eszembe jut a Pál utcai fiúk vége:

És másnap, mikor az egész osztály néma, ünnepies csöndben ült a helyén, és Rácz tanár úr
komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk
szóval emlékezzék meg Nemecsek Ernőről, és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap
délután három órakor valamennyien fekete vagy legalábbis sötét ruhában gyülekezzenek a
Rákos utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett
derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek
mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.
Mindezeket mondhatnám. De inkább azt írom le, amit legszívesebben válaszolnék:
kurvára remélem, hogy nem!!!
Kategóriák
alma meg a fája

Túl vagyok a 4. kemón

Rettenetes volt. Rettenetes.

Testileg-lelkileg meggyötörve, nagyon fáradtan, nagyon elkeseredetten vágtam neki a hétvégének… most már jobb egy kicsit.

Most már a szempillám is kihullik lassan…

… és ilyenkor csak azt tud segíteni, ha anyu húslevest főz. Most marhahúsból készült, 2.napja eszem (a 30 napig levest eszünk keretein belül), és még a világ is más.

és akkor a mai random:

Ádám tök jól összeszerelte az utolsó polcot is a lenti nagy kamrába, a polcok mellébe bekerül a két bortartó állvány is, úgyhogy ott is rend lesz hamarosan.
Itt van a tesóm: ez fanyar humort, finom fügés sütit és egész napos pihenést jelent.
Rengeteg tobozt gyűjtöttünk,és cuki süniket készítünk majd belőlük, de ehhez kell néhány felragasztható szem a hobbyboltból. Meg némi piros meg zöld filc, almának.

Kategóriák
5 perc a semmiből

5 perc a semmiből – harmadik

… a gerincem mentén végigfut a hideg, megrázkódom és megyek tovább. Papírok összekészítve, gyerekek elrendezve, a kérdéseket kell még összeírnom, hogy fel tudjam tenni őket az orvosnak…

  • saját költségen végeztessek BÁRMILYEN vizsgálatot?
  • honnan tudjuk, hogy most nincs bennem rák?
  • aggódjak amiatt, hogy egyre többet fáj a fejem és romlik a látásom?
  • …
„… Anya ezt nézd meg, írtam a Télapónak, és nagyon szeretnék egy biciklit. És nagyon szeretlek, te vagy a legszebb virágom, és MINDIG EGYÜTT maradunk, Anyucuanyuci”
————
És rájövök, hogy bármilyen jó is ezt hallani, a mondat már nem így helyes. Így talán sosem volt helyes.
Nagyon szeretlek, Kisfiam, Te vagy a legszebb virágom, és remélem, sokáig itt lehetek még Veled.
Jön a harmadik, apu velem lesz, nekimegyek. Nekimegyek a harmadik körnek is. Szerdán.

Kategóriák
5 perc a semmiből

5 perc a semmiből – ülünk a teraszon

Ciripelnek a mittudoménmik, kezemben Gergő egy könnyű takaróba csavarva, etetem, ölelem. Meghúzódunk a csodaszép fa napozóágyam végén, a nagyját Barnabás foglalja el, nézzük az eget. Hullócsillagot keresünk.
Ő látni vél egyet, nagyon örül, kíván is (egy szép, szaftos húst) én pedig mosolygok és remélem, hogy az álma valóra válik még akkor is, ha egy repülő volt, amit látott.
Nézem az eget, kutatom a saját csillagomat, nem kérdés, hogy megvan, mit kívánnék. 
Olyan régi emlékek jönnek elő: ugyanígy k, hogy a csillagok alatt, a Balatonon, tizenkilenc-húszévesen, amikor azt hittük, tudtuk, hogy miénk a világ… Akkor még nem siettem, tudtam, hogy rengeteg az időm. Rengeteg.
Ugyanaz az illat, ugyanaz a kékség, mi pedig csak ülünk a teraszon, és nem, már nem riadok meg, ha huhog a bagoly, és akkor sem, ha repdes egy denevér. Már nem félek tőlük. 
…..
Érdekes, hogy a betegség hogy fejleszti a testtudatot: drukkolok a szervezetemnek, hogy harcoljon, drukkolok az agyamnak, hogy ne adja fel. Érzem, ahogy zubog a vér az ereimben, és kiabálni tudnék, hogy nézd, nézzétek! még élek! értsétek meg, hogy élek! 
Nem, nem és nem, nem mehetek még el! Itt kell maradnom, dolgom van, szeretnék még élni. Itt már folyik a könnyem és nézem az eget, keresem a csillagot, és fohászkodom, hogy jusson el az üzenet, hogy valaki hallja meg, hogy nem baj, ha fáj, nem baj, ha sokáig tart, csak meggyógyulhassak és itt lehessek. Velük lehessek. Könyörgöm, csak ne kelljen itt hagynom őket.
Kicsit hűvös van, a könnyeim meg nagyon melegek, etetem Gergőt és az oldalamhoz simul Barnabás.
Váratlan és érthetetlen számomra is, de hallom magam kívülről: Miatyánk, ki vagy a mennyekben…