Címke: rózsaszín napló

2.

Túl vagyok a második kemón.
Sírós vagyok, nyűgös és nagyon szomorú, pedig semmi nem változott, semmi nem más, mint múltkor.
Nem volt más, csak egy viccesnek szánt félmondat, mégis lavinát indított el bennem.
Vérvétel, majd be az orvoshoz, akinek nincs ideje, de ezt csak ma először éreztem.  Csicseregtem, kérdeztem, meséltem, érdeklődtem. Hú, tegnap elvittek a barátaim egy kicsit, és ittam két cidert, nem baj? Honnan tudjuk, hogy nincs agyi áttét? Mi a helyet a fogamzásgátlással? Hol tartunk most, honnan tudjuk, hogy hat-e a kezelés?
… maga nem egy szűkbeszédű nő… –
mondta mosolyogva.
Kedvelem ezt az orvost. Jóságos, értelmes, emberséges. Mindig megszorítja a kezem és mindig igyekszik válaszolni a kérdéseimre.
Most ez egy vicces félmondat volt.
És nem kellett volna,hogy lavinát indítson el, de megtette.
Ó, hogy a kurva életbe, hát BETEG vagyok. Kétségbeesett, beteg és zavarodott. Szeretnék választ kapni a kérdéseimre. Nem azt kérdeztem, hogy mikor fogok meghalni, vagy hogy meddig él egy tengeri teknős… vagy hogy hány éves a kurva kapitány, hanem azt, hogy honnan tudjuk, hogy ha a kemó?? És igen, minden információt meg akarok adni, hogy minél pontosabban kezelhessen, mert kapaszkodom, mert kurvára kapaszkodom az életbe.
Úgy éreztem magam, mint egy csicsergő hülyegyerek, aki TOTÁL FELESLEGESEN szófosásban szenved. Mire kiértem a rendelőből, már zokogtam. Nem vagyok bolond. Itt és most a életem a tét. Az, hogy nem őrjöngök, nem tépem a hajam (na jó, az most nem menne, muhahahha),az nem azt jelenti, hogy nem tudom, mekkora a baj, hanem azt, hogy tartom magam. Hogy 21 naponta 10 percem van megérdeklődni, hogy MI A RETEK VAN ezzel az egésszel, és igen, ha tehetném, bőrlégzéssel lélegeznék olyankor, hogy minél több infót megkaphassak-megoszthassak a doktorral az állapotomról.
Igen. Valószínűleg ez nem a félmondatról szólt, hisz mondom, egy szeretetteljes, kedves, odafigyelő valaki. Csak egy szerencsétlen hangsúly volt, nem több.
És mégis, mégis…

Klaudia

Ő az oka, hogy megszerettem a mexikói kaját. A koriandert is. Időről időre visszamegyek az arribába, és pukkadásig eszem magam. A quesadillas, mint olyan, bekerült az álmaimba. (Nem vagyok biztos benne, hogy ebben a mondatban nem túl sok-e a vessző).

Ismertük egymást már akkor is, amikor Barnabást vártam, és volt nálunk abban az ominózus házibuliban, amikor

1., még nem volt a pocakomban Gergő
2., uborkás üvegből ittuk a white russiant
3., megtudtuk, hogy a hidegtől nem lehet megfázni
4., magnóról szólt a zene
5., minden partvisnyél egy gitár volt
6. Medve beesett a karosszék mögé
7., „inkább csak hörögjünk”- mondta Péter, amikor soook nagyon részeg férfi összekapaszkodott a nappalink közepén pogózni, és üvöltötték a mittudoménmilyen számot, és nem tudták a szöveget.

Klaudia ennek megfelelően Guitar Valley-be címezte a kis pakkot:)

Hát így. Hogy „szép és trendi” legyek a kemók alatt is. Mikor kinyitottam, a szívem úgy megtelt, hogy azt hittem, szétrepednek a bordáim – minden darabja telitalálat, egy aprócska boldogság.

Igen, ez az a szín. Ez lesz rajtam mindig, amikor kemóra megyek. A kezelés előtti rituáléhoz tartozik majd, sok egyéb mással együtt. Tulajdonképpen az apacsok is rituális arcfestéssel indultak háborúba… Én is ezt teszem majd.

És nyerni fogok, Drágáim, nyerni fogok!!!

Elho – hello:)

A TÖKÉLETES kemós táska:) (Ó, igen. Tudom. Ne is mondd.)
Olyat kerestem, aminek teljesen merev az alja, nyeklés-nyuklás nélkül megtartja a termoszt/vizes palackot, stabil az oldala, nem borulnak benne egymásra a dolgok, akár fél kézzel is odébb tudom tenni, nem kell semminek sem nekitámasztani, mosható az alja, nem túl nagy, nem túl kicsi.
Na?
Lehetetlennek tűnt. Frankón lehetetlennek.
És aztán megláttam őt:
Konkrétan műanyag, de a fülénél összefogható, masszív, és minden kritériumnak megfelel. 
Belefér a kép a fiúkról. A víz, a paleo kekszes dobozka, a kézfertőtlenítő, a popsitörlő (az ugye min-den-re jó). Egy könyv, a telefonom, a töltője. Egy kendő vagy sál, ha fázna  a karom (vicces, de többen mondták). Kézkrém, ajakbalzsam. 
(És egy hidratáló arcmaszk. Komolyan, én leszek az arcmaszkban kemózós lány. Oké, nem zöld és uborkás, hanem hialuronsavas átlátszó zselé.)

—————————

A „napi vidám” végére értünk. Most elhúzok bőgni. Kemóra vettem táskát, a jó kurva életbe, KEMÓRA…:(

Nem és nem és nem világítok a sötétben

az izotópos-sugaras balhé után, de nincs is csontáttétem. 
Azért ezzel ki lehet egyezni, nem?
Egyébként ma, ott, abban a gyönyörű csillivilli rendelőben eltört a mécses. Úgy igazán. Cikáztak a gondolataim, és valahol a „megtaláltam a táskámban az 1 db Ellie akármi műszálas paróka kiváltására szóló receptet” és az „Istenem, add, hogy csak egy rákom legyen. Add, hogy csak a mellrák legyen, áttét nélkül” között tört ki belőlem a sírás.
Könyörgök, hogy csak EGY rákom legyen? WTF?????!!
Sikoltozni tudtam volna, mogorváskodni (khöööömmmm), törni-zúzni, de nem tettem. Vagyis de, úgy félig.
Remegett a lábam, tikkelt a szemem, és most, ezen a délutánon olyan picinek, aprónak és törékenynek éreztem magam, amennyire csak lehet. Dacára a 44-es ruhaméretnek:)
Néha mérges vagyok magamra. Nem másra, magamra. Mérges, hogy ennek az egész szarságnak kiteszem a legdrágább kincseimet, a fiaimat.
Minden pihenéssel töltött óra, minden orvosi vizsgálat, minden gyengeség tőlük veszi el az időt. Igen, köszi, tudom, hogy nem szabad így gondolkodni, de mégis ez motoszkál a fejemben…
…………..
Drága Fiaim,
ne haragudjatok. Gergő, hallom, hogy sírsz, és megszakad a szívem. Mégsem tudlak sokáig a karomban tartani: még fáj a nyirokcsomó helye, fáj a heg, fáj a cickóm és… érted? Olyan icipici vagy még, annyira nagy szükséged lenne rám, hogy a közeledben legyek, én meg pszichológustól onkológusig, sebésztől parókaboltig mászkálok, Te pedig a Mamival vagy. Mosolygok, mert fáj belegondolni. 
Barnus, Te vagy a legcsodásabb, legviccesebb 3 és fél éves, akit valaha ismertem – azzal együtt, hogy Te vagy az egyetlen 3 és fél éves, akit valaha ismertem:) Fogalmam sincs, honnan van ennyi megértés és türelem Benned. Tudom, hogy hiányzom Neked. Te is nagyon hiányzol nekem. Nagyon szeretlek és most még nem érted, nem értitek, hogy miért nem vagyok itt veletek.
Remélem, ez majd csak egy rossz álom lesz. Remélem tudjátok, hogy Ti vagytok nekem a minden. Hogy nagyon küzdök, hogy itt maradhassak veletek, hogy együtt lehessünk.
Csónakázzunk, meg kirakózzunk, fát díszítsünk. Leckét javítsak és lehorzsolt térdeket gyógyítsak. Ott legyek, amikor elmúlik az első szerelem és ott legyek, amikor a gomblyukba virágot kell tűzni, mert megtaláltátok a nagy őt.
Kérlek, bízzatok bennem, hogy ez csak egy fejezet, hogy túl leszünk rajta, én pedig igyekszem a lehető legjobb anyukátok lenni. Amennyire csak tudok. Ameddig csak tudok. 
Remélem sokáig. Akármeddig is, azt tudnotok kell, hogy az életem veletek lett teljes. Hogy sosem tudtam, hogy ennyire lehet szeretni. Tökéletesek vagytok minden hibátokkal. Csodálatos, érzékeny, értelmes, értékes kis emberek, és minden jót megérdemeltek az élettől.
Nagyon szeretlek benneteket.
Mindig.
Örökké.

Így

Csodás, csodás, nem amolyan meggyőzöm-magam-de-igazából-gáz, hanem tény-leg csodás kendőket vettem tegnap. Fejpántokat, sapkákat, kendőket és kendőrögzítő gumit. 
Nem mondom, hogy életem legkönnyebb vásárlása volt, de túl vagyok rajta, azóta itthon próbálgattam, kötögettem, játszom az új játékszereimmel, és azt kell, hogy mondjam: nem lesz olyan rossz. Nem erre vágytam, de nem lesz olyan rossz.
Tegnap kendőben ebédeltem, direkt a gyerek előtt, kíváncsi voltam, feltűnik-e neki. Nem tűnt fel. Anya újabb divatozós hóbortjának tudja be (milyen? Cinos), nem pedig valaminek, ami bármilyen betegséghez köthető.
Úgyhogy szuper, ezen a fejezeten túl is vagyunk:) Még pár nagy fülbevaló, egy-két csinos bross a kendőimhez, és jöhet az a kurva kemó. 

Előzetes minimumok és felkiáltójelek

Előzetes minimumok vannak, de a végső nagy vívás majd kedden lesz. Akkor minden kiderül.

Készülök a kemóra, elhatároztam, hogy megcsináltatom a szemöldökömet (nagy küzdésben voltam, de meg kell tennem, nincs mese) és aztán egy mai HATALMAS meglepetés következtében a szempilla vonalat is!!! Ajiba hozza a ráktündér a nagynénéméktől:D

Őrült drága, mert a kemó miatt spéci anyag kell, a szemöldök 60.000.-,  a szempilla 45.000.- lesz, de nem egy haldokló néz majd vissza a tükörből, hanem én… nos, haj nélkül. Talán kicsit sápadtan. De semmiképp nem olyan „nagybeteg-rákos” fejjel, és ez iszonyú sokat számít!

(ennyi felkiáltójelet életemben nem használtam!!!)!!!

————————————————————————————-
Elkezdtem képeket nézegetni, kendős-sapkás megoldásokat keresek, és a sooook-sooook rémisztő között azért van egy-egy ilyen is:

Várunk

Nyilván EGYÉRTELMŰEN megmondta a Főorvos úr, hogy csütörtökön, de inkább pénteken telefonáljak a leletért az egyébként tündér aranyos asszisztensének.

Ha-ha.

Nyilván már tegnap este bekészítettem a telefonszámot mára. Nyilván Medve a fejét fogta, és megpróbált a józan eszemre hatni, de nekem

1. nem nagyon van olyan
2. nem igazán lehet rá hatni
3. minden férfi egy HÜLYESÉG, tehát amit mondanak, az HÜLYESÉG

És egyébként is kész terveim vannak. Haha, nem is akármilyenek.

Kezdhetem például azzal, hogy:

 „halló, Szilvike, jó reggelt Önnek is, milyen csodás péntekünk van, ja, még nincs péntek?sebaj, azért megkérdezem, megvan az eredmény?”

Vagy vehetem bűnbánós könyörgősre, teljesen őszintére:

„tudom, tudom, TUDOM, hogy még nincs péntek, de legyen, legyen, LEGYEN olyan tündér, és nézze meg mi a szar van (oké, ezen még finomítok), mert itthon elviselhetetlenül hisztérikus vagyok és már háromszor tettem vissza a szekrénybe egy utánfutó méretű tábla milkát.

Aztán továbbgondoltam túlgondoltam a lehetséges megoldásokat, és az alábbiak merültek még fel:

  • bemegyek és zokogva az asztalra borulok
  • ugyanez meztelenül
  • éjjel leereszkedünk Medvével egy hágcsón, kilopjuk a rendkívül fontos iratot (RFI)
  • ugyanez helikopterrel, rózsaszín símaszkban. (Nekem. Neki fekete.)
  • „az épületet körbevettük. adja ki az RFI-t, és senkinek nem esik bántódása)
  • Jaj, Szilvike, gyorsan, a papírokat, már nem tudom visszatartani az ukránokat, meg akarják szerezni a mikrochipet (emelkedik a tét, naná:))
  • … és a Zsigulis Sanyiék is úton vannak.
…………………………………………………………..
Ehelyett kussolok és várok. Már csak 22 óra (ha csütörtökkel számolok)

Mosolyogva veszem el a kulcsot.

Minden rendben?- Minden, megyek zuhanyozni – Vigyázzon a kötésre, bár mindegy, lifeg a teteje, utána átkötjük, a seb ne legyen vizes – Oké, majd vigyázok.
Hátra arc és irány az ajtó, lassan megyek, bár sose érnék oda, de sajnos csak 7 méterről van szó, hamar a kezemben a kilincs.
Tudom, hogy nem szabad, de gondosan bezárom belülről az ajtót és felkapcsolom a zuhanyzóban is a neont. Aprólékos mozdulatokkal teszem le a cuccokat: tusfürdő, törölköző, új bugyi, hálóing, köntös, majd elmegyek pisilni. Majd az ajtóhoz, megnézem, be van-e zárva, tényleg ráfordítottam-e a kulcsot, mert bár már nagyon késő este van, mindenki alszik, de sose lehet tudni. Megint pisilni, aztán összehajtom újra a köntöst. Megmosom az arcom.
Nem húzhatom tovább.
Most fordítva vetkőzöm, alulról kezdem, végül csak hárman maradunk: én, az új testem és egy könnyű hálóing. Bal kéz ki, fejen áthúz, itt mintha valaki megnyomná a pause gombot – úgy maradok. Mit is mondott a nővérke? Lifeg a kötés? Ez azt jelenti, hogy…
Átbújtatom a jobb vállamon is az anyagot, lehull a földre, és igen, pontosan azt jelenti, amire gondoltam: belátni a kötés alá és látom a mellemet. Ami maradt belőle.
Elkapom a tekintetem. Fehéres a csempe, egy sorban mennyi is van? Aszondja egy, kettő, három, négy, az ötödik már homályos, a könnyeket nehéz megállítani.
Lassan a hasamra siklik a tekintetem, hát, ez a Gergő gyerek alaposan helyben hagyott. Élénkpiros striák mindenhol, és hehe, három hete még ez volt a legnagyobb bosszúság. A mellem viszont nem repedt, de büszke is voltam rá, megmaradt, tömör maradt, a mellem, ó, bassza meg, a mellem…
Mély levegő, bal kézzel kötést elhúz, benézek. Varratok. Fekete? Sötéték? Nem tudom, egy tuti, alatta sárga a fertőtlenítőtől (jód?), amit a műtőben felkennek.
Nézem, nézem, lassan esik le, hogy ez az új testem, ez az új én, ez vagyok én.
Édesanya vagyok, viselem a testemen a nyomokat, és hadvezér, aki harcban áll, és most csatát nyert, de a háború nyomot hagy, örökre nyomot hagy, ha a testen nem is, a lelken mindenképp.
Fáradt vagyok, kifacsart és zokogok, nem, nem zokogok, az öklöm a számban és sikítok, nyögök, és ahhoz sincs erőm, hogy egy alaposat beleüssek a falba.
Nem így. Nem így akartam. Harminckét évesen nem így akartam.
Nem akartam az életemért küzdve bömbölni egy kórházi zuhanyzóban. Minden idegszálam fáradt, ugyanakkor izzik, minden porcikám sajog, a lábam remeg, és nincs pihenő, nincs választás, ha most nem tudok küzdeni, meghalok.
Csak folynak, folynak a könnyeim, megnyitom a csapot, hogy jöjjön a meleg víz, érje a lábamat, mossa el, mossa el a fájdalmat meg a jódot, a könnyeket és a szempillafesték maradékát, ami csípi a szemem és marja a lelkem.
Padlón. 
Fel kell állni, Ági, ez csak az első kör.
„Felfrissült? Jól esett? Jöjjön, átkötözöm.”

Mosolyogva teszem vissza a kulcsot.

huh

Negatív az a fránya nyirokcsomó. Bonthatjátok a pezsgőt.
Durván két óra volt a műtét, a mellem jó része megmaradt (kicsit több, mint a fele), nyirokig nem jutott el.
Az altatás remek érzés, az, hogy Medve ott várt a folyosón, még jobb.

Örülünk, na. Nagyon örülünk.  
Innen megyünk tovább: sugár, kemó, majd amit mondanak a nagy fehérek. Vagyis zöldek. Most valahogy azt látom, zöldben vannak a dokik.
Kategóriák
mindennapok

Este minden lassabb

Máskor rohan az idő (meg a gyerek), jön a fürdetés, cumisüveg és „anya, kakiltam!”, „hol a repülő” és a „meséld el a kandúrcicát”, de itt most nincs semmi.
Vibrál a neon, kicsit fáj tőle a szemem. Hallom, hogy a szemben lévő ágyon megfordul Marika néni – ő már 70 felett, immáron fél mellel. Sóhajtás mellettem, Magdika készül a másnapra, őt is műtik, de nem merek a szemébe nézni, de még csak az irányába sem: alig várja, hogy előadja a meghalunk, meghalunk magánszámát. Kimegyek telefonálni, hívom a férjemet, jól vannak, minden oké velük, ne aggódjak.  „Félek?” Nem. Inkább várom.
Meglepően jó kedvem van, zenét hallgatok és próbálom megfejteni, hogy mitől van ennyire party-érzésem, de igazából tudom: én vizsgázni is elsőnek szerettem mindig, szeretek szemtől szemben állni az ellenféllel. Oké, nem keresem én a bajt, de ha nincs más választásom, akkor inkább úgy vagyok vele, hogy essünk túl rajta.

 

Fekszem és szól a zene, szól a zene és fekszem, hoznak nyugtatót (rutin), beveszem, és lassan beszippant az álom: látom Gergőt, hallom Barnabást; látom Barnabást és hallom Gergőt, majd már semmit, csak visz az álom, és Medve nagy meleg tenyerét érzem a vállamon.