Itt is megtalálsz:
Browsing Tag:

rózsaszín napló

    Egyéb

    Na. Ha azt hinnéd, eltűntem, jelentem,

    2014-04-21
    by
    /
    16 hozzászólás
    hogy igen, el.
    Az úgy történt, hogy múlt hét szerda este találtam valami rettenetesen furcsát a másik mellemen. A mellrák nálam külső bőrtünettel járt. Nem volt se undi, de kifejezetten csúnya, se nagyon feltűnő: teljesen be lehet tudni annak, hogy oké, mostantól ilyen a mellem, vagy hogy a tejtermelés miatt ilyen, vagy akármi… de nem, később kiderült, hogy ez melldaganat tünet lehet. Pici, apró, gombostűfejnyi kis… hááááát… nem pattanás. Nem hólyag. Olyan bőr-rücsök, ha van ilyen, de semmiképp ne feltűnő, levedző, gusztustalan, feltűnő, oda-nem-illő dologra gondolj. Lapos szemölcs? Nem emelkedik ki annyira. 
    Na, miután visszatértél a pólód alól, folytatom.
    Szóval szerda este, telve minden újjászületési vággyal fürödni indultam. 
    És miközben lehámoztam magamról a melltartót, megláttam egy nagyon aprócska felületen 3 ilyet, a másik mellemen. Nos, a jobb oldalon is így kezdődött: pár ilyen, de azt a tejcsatorna kivezetőnyílásainak tudtam be. Aztán egyre több és több lett. A többit tudjuk –  műtét-kemó-sugár.
    Ugyanez a másik oldalon.
    Egyszerre jött rám a hányinger, a fosás, a remegés, a sírás. A néma üvöltés. Sikítás. Zokogás. Fáradtság. Őrület.
    Ha van a bal mellemben valami, akkor nem hatott a kemó. Akkor beváltja a tripla negatív a hírét: nem fog rajta a kemó. Akkor elkezdenek bombázni kábé ami-van-a-polcon-bekötjük alapon. 
    Ha nem hat, max egy év. Rettenetes kínok közepette.
    Barnabás 5 éves lesz. Gergő olyan másfél.
    Újra bekukk, ott van az, bmeg, ott van, nem a szemem káprázik.
    Zokogva felhívom az egyetlen embert, aki értheti: a csajszit, akiről már beszéltem. Mire kicsöng, már nem sírok, csak pánik van: elmondom. Nem nyugtatgat, intéz orvost, vértesztet (hogy a fenébe, nem tudom) másnapra.
    Másnap Kékgolyó. Jön velem.
    Délutánra eredmény.
    —————————–
    Sosem volt még ilyen alacsony a tumormarkerem. Sosem voltak még ennyire jók az eredményeim.
    Viszont alapvető táplálkozási irányváltás kell: gluténmentes, tejmentes és cukormentes diéta, hogy sejtszinten regenerálódhasson a nemtudommi. Membrán? Nem is figyeltem. 
    Sosem volt még ilyen alacsony a tumormarker.
    Sosem féltem még ennyire. Nem, az első körben sem.
    Sosem voltam még ennyire tanácstalan a kaját illetően.
    Ez az “mindenérzékenység” érinti a gyerekeket is, ezt azóta már a doktor nénink is megerősítette, ki is írta a vizsgálatokat. Glutén, tej, cukor. 
    Újabb vérteszt 3 hónap múlva. 

    Megosztás:
    Egyéb

    A kényelmetlen kérdés, ami túlmutat azon, hogy kemó vagy nem kemó

    2014-04-09
    by
    /
    15 hozzászólás
    Na ha valami, akkor ez igazán nagy indulatokat tud szülni dagis körökben.
    Számomra egyetlen percig sem volt kérdéses, hogy vállalom a kemót és a sugárkezelést. Bennem nem lett volna elég erő, eltökéltség és kellő önbizalom ahhoz, hogy másképp tegyek, plusz amikor kiderült, hogy mi a pálya, olyannyira lefagytam, hogy képtelen lettem volna a saját kezembe venni az irányítást.
    Minden egyes idegszálammal könyörögtem és sóvárogtam a kemó után, minden egyes alkalommal hatalmas sóhajtás volt, mikor bekötötték. 
    A harcosom. A csapatom. A seregem. 
    Megy és küzd.
    Helyettem.
    ————-
    Helyettem.
    Egyébként fura egy dolog a rák. Jelenleg az OOI (Kékgolyó) egyik főorvosa egy tájékoztató előadáson, benn az Intézetben mondta, hogy hát, a rák sok dologtól lehet.
    Lehet öröklött, lehet hormonális, lehet “nemtudjukmitőlvan (- ez a triple neg.) és persze a legfőbb tényező mindig a stressz.
    Stressz az, ha nagyon sokáig őrlődöm egy rossz házasságban. Stressz az, ha minden nap, éveken keresztül sírva megyek a munkahelyemre. Stressz az, ha valami olyan mély fájdalmat, hosszan tartó és megoldhatatlan zsákutcát tapasztalok minden nap, hogy összefacsarodik a szívem. Ha nem jön a herceg. Ha nem jön a baba. Ha úgy dönt, hogy ne jöjjön a baba, aztán megbánja. 
    Ha játszmák zajlanak, évek múlva is játszmák zajlanak.
    Ha nem jó nekem, hogy én vagyok.
    Ha hajszolt vagyok, vagy végletekig kimerült. Ha úgy érzem, mindig az utolsó helyen vagyok. Ha mindig én kullogok a sor végén. Ha feláldozom magam.
    Nem tudhatod. 
    Egy dolog tuti: a mellrákos csajok (most olyan 200 körüli taglétszámmal megy a csoport) egyöntetűen azt mondták, hogy senki nem tudta róluk, hogy belül mi bántja őket. Sokszor még ők maguk sem.
    Sokszor még én magam sem.
    És hogy mi lehet a sejtbiológiai háttér? Hát az, hogy a stressz nagyon kemény hormonbomba, az pedig nagyon erőteljesen meg tudja változtatni a sejtek működését.
    Szóval az OOI szerint így.
    Nem elég a kemó, nekem is hozzá kell tennem a részem.
    ——————-
    Vissza a kemóhoz: az egyik legkedvesebb barátnőm-sorstársam (sorstárs: kurvára meggyógyult ő is) köszöni szépen, nem kérte a kemót. Eszünkbe sem jut egymást hibáztatni, egymás helyett okoskodni, érvelni: sziklaszilárdan hitte, hogy neki az nem kell. A sugárkezelést vállalta, a kemót előtte nem. Más utat keresett.
    Nem félelemből, nem maszatolásból, nem döntésképtelenség miatt – ó, nem. Nagyon is tudta, hogy mit akar. Alternatív terápiát.
    Én nem tettem volna. 
    Beadattam a kemót.
    Ő nem tette volna.
    Mindketten azt tettük, amit a legjobbnak gondoltunk.
    Mindketten azt tettük, ami szerintünk a mi szervezetünknek, lelki alkatunknak és habitusunknak a legjobb.
    És nem, ezt az idő sem dönti el. Nincs átlag, nincs ki-hal-meg-előbb verseny. Emberek vannak. 
    ——————
    Nem kell egyformának lennünk, nem szabad egyformának lennünk. 
    Az én utam az, hogy hiszem és tudom, hogy a kemó időt adott, hogy rendezzem a soraimat. Hogy feldolgozzam a borzalmas első szülésemet. 
    Hogy végre felfogjam és megértsem, hogy biztonságban vagyok. Hogy soha többé egyetlen férfi sem fog a torkomon térdelni, kést rántani féltékenységből és kizárni egy szál hálóingben a közös otthonunkból – januárban, mert ő részeg.
    Hogy újra egymás mellett lássam a szüleimet. 
    Hogy kidobjam a 36-os nadrágjaimat.
    Hogy ne féljek a jövőtől. 
    Megtanuljam, hogy van védőháló. 
    Szeretnek.
    Nem kell 3 helyett teljesítenem, egyedül is elég vagyok.
    Hát, így. Talán furcsa, amit mondok, de… bármennyi is legyen hátra, azt sokkal boldogabban élhetem meg, mint amilyen a rák előtt voltam.
    Szóval köszi, rák, elmehetsz. Tudom, hogy nem akartál rosszat, te csak teszed a dolgod, Én hívtalak. Elmehetsz. Nem hívlak többet.
    ezt a képet is a renitens nemkemós oldaláról loptam <3
    Megosztás:
    Egyéb

    Egyszer, egyetlenegyszer

    2013-12-01
    by
    /
    2 hozzászólás

    fordult meg komolyan a fejemben, hogy abbahagyom a kemót. A negyedig kemóra mentem, akkor -először és utoljára – Medve vitt, egyébként mindig apukámmal megyek. Nos, nem tudom, mi a szaron borult ki a bili, de valamin kiborult, valamit kifogásolt/javasolt/okoskodott, nyilván tiszta szeretetből, de nekem akkor nagyon csöndre lett volna szükségem. Nagyon nagy csöndre.
    Emlékszem már, csak nyomta és nyomta és nyomta, hogy de kérjek beutalót a háziorvostól,de nem jó, hogy így köhögök, de magamra vessek, ha nagy baj lesz, de, de, de, bla, bla, bla -én pedig magamból kifordulva elkezdtem üvölteni, hogy álljon meg, álljon meg, mert én most itt kiszállok. Kiszállok, és nemhogy a kemóra nem megyek el, hanem én most ÖRÖKRE VILÁGGÁ IS MEGYEK.
    És komolyan is gondoltam.
    Az volt a baj, hogy kábé egy perc után már nagyon el voltam keseredve, és nagyon oda akartam bújni Medvéhez, hogy elpanaszoljam neki, hogy valaki mennyire köcsög volt pont aznap velem, de ennek nem sk értelme lett volna, hisz épp ő volt az.
    Mindegy, sétáltam egy jót, aztán visszamentem a kocsihoz. Ott állt a kocsi, Medve csak ült benne, és peregtek le az arcán a könnyek. Olyan igazi taknya-nyála sírás volt.
    – Kérlek, kérlek menj el, mert ha nem mész el, meg fogsz halni. És én nem akarok nélküled lenni. És a kicsiknek is nagy szükségük van rád. És nekem is.
    Szavak nélkül öleltem át. Összekulcsoltuk a kezünket. És akkor elindultunk újra.
    És ez mindig így van.
    Mindegy, hányszor állunk meg, elindulunk újra. Ő meg én.

    Megosztás:
    Egyéb

    Nem volt benne levél.

    2013-11-13
    by
    /
    No Comments

    Semmi olyan, hogy “Gyógyulj meg”, vagy “Sokat gondolok rád”, szóval semmi ilyesmi.

    Ez volt a csomagban:

    Egy bögre, két matrica (az egyiket már felragasztottam a mappámra), egy parfüm (ó, Te!!) és egy cuki kiskutya (ami totálisan érthetetlen, ugyanis akitől a pakkot kaptam, Mirandább a Szex és NY Mirandájánál. Ha már itt tartunk: I expected more from you…)
    Mondanom sem kell, instant sírás (tudom, Évám, Te is többet vártál tőlem). 
    A rák nem veheti el az emlékeimet. Nem, nem és nem. Mindig eszembe jutnak azok az esték, amikor a biztonság kedvéért két üveg pezsgőt tettem be a fagyasztóba munka előtt, mert tudtam, hogy bulizni/lánybúcsúra/válást ünnepelni mennek a lányok. Emlékszem a bérház gangján a hóemberre, amit együtt építettünk. Emlékszem minden késő estébe nyúló beszélgetésre, csendre, ölelésre.
    A rák nem veheti el az önbizalmamat. Na jó, egy kicsit. Úgy értem, ki az a hülye, aki szívesen mutogatja a felpüffedt, kopasz fejét a nagyvilágnak? Senki. Én sem. De nem bújok el, nem zárkózom be, és nem tagadom meg önmagam – most ez vagyok én. És bízom magamban, hogy majd minden faszagányos leszés kimászok ebből az egészből. 
    Nem veheti el a reményt. Tényleg nem. A reményt egyébként amúgy sem lehet elvenni senkitől – az vagy van, vagy nincs. Olyan, mintha  mindig keresnéd a pislákoló fényt az alagút végén. Van, aki szerint mindig ott van. Szerintem is. Az alagútnak ugyanis mindig két vége van. Barlangba meg nem megyünk be. (Primitív hozzáállás? Lehet. De ha alagútnak képzelem, akkor NEM OPCIÓ, hogy zsákutca. Mindig van vége. Mindig van másik oldal. MINDIG.)
    Nem veheti el a szerelmet. Medve csupán annyit kért valamelyik nap, hogy feküdjek mellé. Elegánsan helyet adott maga mellett (pondróhernyómódjára félreavászkodott) én pedig melléfeküdtem kiskifliben. Átölelt. Sóhajtott. De jó így. Szeretlek. Tudom. Én is. 
    Körülöttünk pedig megszűnt a világ.
    Nem veheti el a barátságot. Nem is tudom, honnan közelítsem meg a dolgot. Vagytok.Vagyunk. Jöttök. Megyek. Jó szó. Puszi. Hiányzol. Te is. Szólj. Szólok.
    Van olyan, amikor szavak sem kellenek. 
    Egy ilyen csomagba sem. 
    És -talán- a válaszban sem.
    Évám, 
    .
    Megosztás:
    alma meg a fája

    B-ügynök beteg

    2013-10-31
    by
    /
    No Comments
    Forró a kis homloka, nem használ se a nurofen,se a homeopátiás golyó. A germicid kúp (az atomágyú) még várat magára, de nem lesz egyszerű az éjszaka.
    Itt fekszik mellettem, szuszog, néha felriad, akkor belekapaszkodik a kezembe és nyög egyet, majd alszik tovább. 
    Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csupán aggodalom van bennem. Nem, van egy naaaagy adag büszkeség is, hogy ennek a csodás, majdnem 4 éves cirmos hajú legénykének én lehetek az anyukája. Hogy én hallhatok olyan életbölcsességeket, mint
    “most beteg vagyok, anya, mint egy kis szárnyaszegett tirannoszURUSZ reSZK” (említettem már, hogy kitört a dínó-láz? nem? akkor most mondom)
    “jól van, megeszem még azt a falatot, hogy olyan nagy fejem legyen, mint apának” (nyerítettem a röhögéstől)
    “Gelgőke, te kis HUNCUT VITÉZ, már megint a TILOSBAN SETTENKEDSZ?”
    … és így tovább. 
    Most azonban gyanúsan jó: megissza a gyümölcslevet, lenyeli a szuszpenziót, nem ellenkezik, nem pöröl, nem magyaráz. 
    Csak elesett, és keresi az anyukáját. Pont úgy, ahogy én fogom az enyémet egy hét múlva, az 5. kemó után.
    Megosztás:
    Egyéb

    Tyű, rengeteg levelet kaptam

    2013-10-31
    by
    /
    No Comments
    Köztük sok egyformát, azokra itt (és így válaszolok)
    Hogy bírja a férjed?
    Nem tudom. Úgy értem: nem hisztériázik, nem óbégat, hanem teszi a dolgát. Mindig ott a válla egy kiadós sírásra. Ezerrel átveszi a feladataimat. Olyan, mint egy kőszikla. Makacsul, konokul ismételget, hogy nem lehet baj.
    Ugyanakkor éjjel sír az alagsorban. Ideggörcs van a lábában. Fáradt, aggódik, kimerült. Sokszor kérdezem magamtól, hogy én mit tennék a helyében, és mindig arra jutok, hogy valószínűleg

    • nagyon sajnálnám magam,hogy ilyen tehetetlen vagyok
    • óbégatnék, mint a fába szorult féreg
    Szóval lássuk be, szarabbul viselném, mint ő.
    Milyen egy kemoterápiás kezelés?
    Gyakorlatilag egy egyszerű infúzió. Bemegyek, vesznek egy kis vért, azt kiértékelik (kb. 20 perc). A papírral átbattyogok a dokihoz, aki vagy egy bunkó állat (hallottam már ilyet más kórházból átjött betegektől) vagy egy szuperhős (mint az én dokim). Ő mond néhány bátorító szót (nyilván, mert ő a szuperhős verzió), majd kapok egy pecsétet a lapomra, hogy indulhat a felhőtlen móka-kacagás-duhajkodás-ereszdelahajam. 
    Azzal a papírral bemegyek a kezelőbe, kiválasztok egy szimpatikus széket (olyan, mint egy pedikűrös szék, vagy mint egy kozmetikai kezelőágy), és beülök. Majd jön egy nővérke, aki elmondja, hogy mennyire jó a szemöldöktetoválásom beköti az infúziót, mire cserébe én lefotózom a macskás géllakkját a macskamániás tesómnak hálásan nézek.
    Utána jön a fekete leves: undorító vegyszerszag árad szét a számban, és elindul a buli.

    Dühös voltál, amikor kiderült?
    Nem. Inkább kétségbeesett és szomorú. Meg nagyon meglepődtem: a családban senki nem volt rákos, nálunk ez nem volt a palettán.

    Meg fogsz halni? (igen,tényleg kaptam ilyen kérdést)
    Na most jönnének a panel válaszok, hogy “Isten útjai kifürkészhetetlenek”, “mind meghalunk, csak kérdés, hogy mikor – hahahahaha”, “sajnos benne van a pakliban”. Mondhatnám, hogy esténként, mikor elcsendesedtek a gyerekek, azon gondolkodom, hogy mennyire jó, hogy ők vannak nekem, és milyen jó, hogy velük lehetek. Hogy nagyon sokáig szeretnék még velük lenni.
    Hogy sokszor eszembe jut a Pál utcai fiúk vége:

    És másnap, mikor az egész osztály néma, ünnepies csöndben ült a helyén, és Rácz tanár úr
    komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk
    szóval emlékezzék meg Nemecsek Ernőről, és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap
    délután három órakor valamennyien fekete vagy legalábbis sötét ruhában gyülekezzenek a
    Rákos utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett
    derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek
    mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.
    Mindezeket mondhatnám. De inkább azt írom le, amit legszívesebben válaszolnék:
    kurvára remélem, hogy nem!!!
    Megosztás: