Bizonyos értelemben Füred és környéke már lerágott csont számunkra. Ismerek minden kötélpályát, játszóteret, nyilvános vécét (tavaly nyár végén voltam kisterhes, folyamatosan pisiltem), cukrászdát és strandot.

Mondhatnám, hogy egy elég unalmas nyárnak nézünk elébe.

Mondhatnám, de eszemben sincs.

A legjobb dolog a gyerekeimben, hogy (én vagyok az anyjuk muhahahaha), hogy nagyon érdekli őket minden, így finnyogás, szenvedés és lázadás nélkül hajlandóak (főleg Barnabás, ugye) minden újdonságot megnézni, kipróbálni.

Tavaly még kicsik voltak a tanösvényekhez, a Pannon Csillagdához, az alvás és a kezdő cukor miatt idő szűkében nem mertem elindulni a veszprémi állatkertbe és Kapolcs is kimaradt, pedig nagyon készültünk. Nagy örömömre egyre több étterem, bisztró készül mentes ételekkel, a CH-t egész pontosan meg tudom saccolni már ránézésre is, úgyhogy idén már bátrabban eszünk házon kívül… Tavaly a kedvencünk a Káli Gourmet volt és a Malackrumpli, idén is tervezünk visszamenni mindkét helyre.

Ha nem Balaton, akkor jógatábor Barnusnak, házassági évforduló, Mesterségek Ünnepe, és idén a szuper könyvünkkel bevesszük Budapestet 🙂

A szó klasszikus, vízparti értelmében nem megyünk nyaralni idén nyáron sem máshova, “csak” a Balcsira, szeptember első hetére azonban Medve lefoglalt egy családi pihenést az Őrségbe -csuda szállás, csuda hangulat, alig várom!

A napok óta tartópánik némileg csillapodott, köszi mindenkinek a kedves szavakat.

Verőfényes napsütés, Medve és Barnus a Balatonon, én pedig a két kicsivel itthon: jövő héten mi is megyünk és rengeteg intéznivaló van, mert hosszabb időt töltök a Balcsin. Vennem kell nyűhető nyári cipőket a gyerekeknek, a vidám kis Barnabás ugyanis nem sokkal ennek a képnek az elkészülte után akkora kacsaszarba lépett, hogy az apja szerint gyakorlatilag letakaríthatatlan 😀 (te jó ég, ez is mikor lett ekkora??)

Be kell még mennem az egyik munkahelyemre, szerdán mell-és hasi ultrahangra megyek, ahol megbeszélem a doktornővel, hogy ideje lenne egy tüdőröntgennek és egy mammográfiának is. Egy ismerősöm, aki szintén emlőrákos volt most bordafájdalommal küzd, így minden egyes pici diszkomfort óriásinak tűnik számomra is. Most h-i-r-t-e-l-e-n nekem is fáj a szegycsontom és majd’ beleőrülök és attól tartok ez már mindig így lesz – jobb és rosszabb időszakok váltogatják egymást és a legtöbb, amit remélhetünk, hogy egyre hosszabbak lesznek a lelkileg jó időszakok.

Kolos ma két hónapos, én pedig ma hajnalban azon morfondíroztam, hogy hova a francba tűnt el ez a két hónap? Aztán jobban belegondoltam és már vissza tudtam idézni: az első mosoly, a hallásvizsgálat, az öröm a gyerekek arcán, az éjszakai összebújások, a cirkusz a dédi körül, Karolina látogatása, Húsvét, fotózás, gyerekorvos, Kastély, vérvétel, és ó, megint itt tartunk vérvétel és szegycsont fájdalom.

Hiába mondom, hogy vége, sosincs vége. Mindig van valami, amit a biztonság kedvéért csekkolni kell. Idegőrlő. A legrosszabb az, hogy teljesen be tudom magam pörgetni ilyenkor, ennek pedig egyetlenegy oka van: van mit vesztenem.

Itt van a három csodás gyerekem, a férjem, én pedig rosszul kufárkodtam az időmmel. Az elmúlt egy évben túl sokat adtam magamból olyannak, aki nem érdemli meg: kimerítettem magam, szomorú voltam és aggódtam a jövő miatt, pedig pontosan tudni lehet, hogy ez nem tesz jót, nagyon nem. Így most ezzel a szegycsont fájdalommal még azt sem mondhatom, hogy a tökéletes idill – minden rendben helyzetben robbanna a bomba, mert… hát… elb@sztam.

Megint.

Túl sok félelem. Túl sok energia másra. Túl jól akartam csinálni. Nem volt szívem kipenderíteni – így viszont nekem lett rossz. Szívből remélem, hogy következmények nélkül marad.

Szívből remélem, hogy valami idegbecsípődés, gyulladás, akármi.

Mindenesetre emlékezni fogok rá. Soha többet.