Röhej, de igen, most tudom elkezdeni tervezni az évet, és ezen a héten még engedélyezek magunknak egy kis lógást.

Barnus ma nagyon rosszul volt, valami nem stimmelt a pumpával így 33 lett a cukra, és… hidd el, az nem sétagalopp. Nagyon nehezen hoztuk vissza és azt kell mondjam, ennyire rosszul még nem volt a diagnózis óta.

Most már stabil, kérdeztem, megy-e furulyára, csak idepillantott és elment lefeküdni. Rettenetesen kimeríti a szervezetet egy ilyen kitörés, ilyenkor a legjobb, ha pihen és ágynyugalomban van. A legnehezebb az ilyen helyzetekben az, hogy hogyan őrizzem meg az ő nyugalmát, amikor minden porcikám riadót fúj és rettegek. Mindegy, van ilyen, holnap már mintha mi sem történt volna.

Egyébként sem voltak ezek most egyszerű napok: konfliktus konfliktus hátán, veszekedés a gyerekekkel, rossz kommunikáció, rossz döntések, nehézkesség és akadályok.

Jól hangzik, mi? Egészen meghoztam a kedvet a családunkhoz, mi? 😀

Na szóval seggfejkedés volt a köbön, de talán mára csitul minden, megveszem a határidőnaplómba a betétet, megcsináltatom a körmeimet (egy csomószor kapok olyan kérdést, hogy ez vagy az a lakk milyen színű – nem tudom, nem én csinálom) – ez az én luxusom, az énidőm, hívd ahogy akarod, ugyanis a nap minden pillanatában boldoggá tesz, hogy ápolt és rendezett a kezem (vagy legalábbis egy csodás manikűrrel nyúlok a pelenkányi szarba).

Készülünk a vizsgákra, jól állunk nagyon, úgyhogy belefér, hogy a jövő héten múzeumozni menjünk egy másik kisfiúval (szintén oo-s), a Nemzetibe megyünk és nekivágunk a felfedező hátizsákos programnak.

A laptopom megint gyengélkedik, most épp a ventilátornak van rettenetes hangja, holnap jönnek cserélni, de ez legyen a legkevesebb gond, ezt meg lehet oldani, a vízforralónk azonban megadta magát, úgyhogy abból venni kell egy újat. Tíz éve megvan, szerintem kiszolgálta az idejét…

Jövő héten pulmonológiai kontroll, onkológiai kontroll, vérvétel, múzeum, megbeszélések, én pedig érzem, ahogy lassan felszívom magam, egyre nő az erőm és nekivágok ennek a 2018-as évnek, amitől csak annyit kérek, hogy ne vegyen el semmit. Csak ennyit.

az évzáró nagy beszélgetésen.

Minden évben – így most is- leülünk és megosztjuk egymással, hogy kinek milyen éve volt, mi volt a legjobb, legrosszabb, hogy érzi magát, és a többi.

Nos, idén kétségkívül Kolos volt a szupersztár, az ő érkezése egy egészen új dimenziót nyitott meg mindnyájunk előtt: babázunk, örömmel, odaadással, igazán belemerülve.

Az év legnehezebb időszaka egybeesett Kolos születésével, akkor gondolta a dédi, hogy megcsinálja a nagy és dicstelen finálét, amit egyébként már ezerszer megbánt, de ez van, kész, vége, magának főzte ezt az egészet, egye is meg.

Ez is piszok nehéz évnek indult, az utolsó két hónap sem volt a legkönnyebb, de összezártunk és klasszul vettük az akadályokat. Talán nem is azon áll vagy házasságunk és a családunk boldogsága, hogy milyen kártyát oszt az élet… sokkal inkább az határozza meg a jó mindennapjainkat, hogy mi hogyan tudjuk kezelni, megélni, megoldani a nehézségeket.

Az egyik legnagyobb élmény a Malomporta volt Bozsokon, de Barnus karácsonyi furulyaműsora is olyan emlék, ami örökre megmarad.

Lett egy tiszteletbeli tesóm, Barnus letette az első vizsgákat, megvan az erőállatom és Medve biztatására újra rajzolni fogok,mert nagyon szeretek és hiányzik.

Csak a magam örömére, csak a srácok örömére.

Idén elkészül a fürdőszobánk a nyaralóban, a tavaszi vizsgákra már ott készülünk majd, egyelőre azonban még a j-ly és a csészelevél-sziromlevél témakörben vagyunk a cserépkályha előtt.

A tegnapi trakta és a mai maradék eltakarítás után rettenetes állapotban van az egész szervezetem: felfúvódott vízzel telt lufiként hömpölygök és döcögök, úgyhogy holnap ideje elindítani egy 36 órás böjtöt (elég nagy szakirodalma van a neten, itt most nem részletezném) egész nap víz+zöld tea. Talán attól egy kicsit jobb lesz – de még azért az estét megküldtük egy hatputtonyos aszú, vegán kéksajt kombóval.

Mérlegre álltam.

Nem kellett volna.