Kicsit csalok – nem mind Instagram kép, de talán ez nem akkora baj. Most, december végén és januárban ilyenek vagyunk és ebben vagyunk:
Alig kezdődött el az óvoda, Gergő nagyon beteg lett. Antibiotikumot kap, itt már valamivel jobban volt csak köhögött, de azért odaült az asztalhoz, mikor Barnabás tanult. Előszedi a Tappancsokat, töltögeti, kérdezi, mi a feladat, szóval érik, én meg hagyom. Lassan és magától – nála ez csak így megy. Öröm nézni. Öröm nézni, ahogy fogja a ceruzát, ahogy számol ügyesen, ahogy egyre biztosabban vezeti a vonalakat, annál is inkább, mert Gergő komoly, nagyon komoly kihívásokkal küzdött ezen a téren. Barnus tanítgatja, óriási türelemmel meg szeretettel (de ha meg nem, akkor sárkányüvöltéssel verik egymást), a én anyai szívem meg repes (és az anyai szám káromkodik a verekedésnél. Hjah.)
Na ez nagyon nem volt az enyém. Érdekes, a szürkét, ami most fenn van teljesen komfortosnak éreztem, viszont valami hiba csúszott a rendszerbe és egy nappal lakkozás után egybe, egy héjszerű darabban lejött az egész az egyik ujjamról. Sajnálom, kár érte – anyaghiba lehet, mert sosem fordult még ilyen elő.
Lassan haladok. Olyan dolgokon tudom lemérni, hogy jó az irány, hogy jobban bírom a mindennapi strapát. Jó volt múltkor egy fürge (és tényleg fürge) sétát tenni a parkban Kolossal és Gergővel, amíg Barnus furulyán volt. Van, hogy nem megy annyira, de akkor meg hagyom, akkor az úgy van jól és kész, egy a lényeg: mindig van valamennyi.
Fú, ezekre szinte nem is emlékszem. Talán a Brúnó kapitányt szerettük és úgy rémlik, hogy a másik kettő is jó volt.
Szutyi az apján. Jó, hogy hittem benne, hogy ilyen apuka tud lenni. Jó, hogy ilyen apja van a gyerekeimnek. Jó, hogy nem hibátlan, nem tökéletes. Jó, hogy nem is várja el magától. Csak ott van nekik, meghallgatja őket, jelen van az életükben – ennél több szinte nincs is. Elég csak Kolos nyáladzó pofiját megnézni.
Mondom, hogy nyáladzó 😀
Mi pedig gyűrjük Barnussal a másodikos mindennapokat. Ezen a ponton az orromon jött ki a kávé a röhögéstől 😀 Nem mondom, hogy hiányozni fog, mert sajnos / szerencsére(?) marad nekünk az otthonoktatásból bőven, körbekérdeztem és nagyjából az idő felében-harmadában még biztosan itthon lesz. Később ez változhat, de teljesen egyénfüggő. Maradnak a Lyenő, Lyapán, jokúrt pillanatok 😀
Ezt csak azért mutatom, hogy akinek gondja van a vasával, az szaladjon a Müllerbe és vegyen ilyet. Csoda.
Könyvtári nagy kedvenc: mindenféle népek harcias, fiús, hősies meséinek gyűjteménye, Gergő nagy kedvence. Gergő azt hiszem lefordította magának a középsőséget, ebben pedig megpróbáltam a lehető legtöbbet segíteni neki:
- nem mindig a legkisebb királyfi győzedelmeskedik. Mikor neki mesélek, akkor mindig a középső a faszagyerek, az győzi le a sárkányt és mivel a két nagy általában említésre sem kerül a mesében, a végén mindig hozzáteszem, hogy “megmentve ezzel az öreg király, a bátyját és az öccsét.” Imádja.
- Egy ideje nem engedem, hogy az ágy szélére feküdjön. Mindig berakom kettőnk közé, és elmondom, hogy neki ott a helye, mert ő a középső, ő van a szívünk közepén, és neki a melegített hely jár, meg az, hogy jobbról és balról, alulról és felülről, mindenhonnan védjék.
- Sóhajtozni szoktam, hogy mennyire nehéz dolga van, nem is értem, hogy bírja: egyszerre kell szemmel tartania a bátyját és az öccsét, de mennyire jól állja a sarat.
- Vannak saját titulusai: a kapszulás kávé mestere, a legélesebb emlékezetű kisfiú (állati memóriája van), a legnapsugarasabb kisfiú, a legerősebb kisfiú, a legsegítőkészebb kisfiú. Fürdőzik benne.
Nagyjából így telt a Karácsony és az Újév. Nagyon szeretem ezt az embert. Tíz éve már nagyon szeretem ezt az embert. Ma reggel meglepődtem, mert elsírta (!!) magát, hogy milyen rossz lesz neki most pár napig, hogy Olaszországba kell menni nélkülünk. Először azt hittem viccel és gúnyolódik, de rájöttem, hogy tök komolyan megviseli – most ilyen kuckózós – belénk bújós időszaka van, és frankón pityergett. Szentimentális, gyöngyvirágos Medvém…