A kocka el van vetve: eladjuk a lakást, és reméljük, mindez 3 hónapon belül meg is valósul. Egy kicsit sajnálom, egy kicsit félek az újtól, félek, hogy messze lesz az Anyukámtól, félek, mert én még nem laktam sosem családi házban, és… hát félek az egerektől is.
Ne nevess.
Komolyan.
Mindegy, valahogy majdcsak lesz.
Ha becsukom a szemem, akkor napsütötte teraszt látok, ahol épp reggelihez terítünk, mert kisült a baguette. Hozok hozzá libakolbászt és a kertből néhány hagymát, majd elengedem dolgozni a Férjemet és iskolába a Fiamat. (Fiaimat, a Fiamat meg a Lányomat, vatevör.)
Üdvözöllek Utópiában.
Összepakolok, elmosogatok, majd dolgozom, főzök, megmetszem a rózsabokrot. Délután kifekszem a nyugágyba és olvasok egy kicsit, aztán elmegyek a gyerekekért, mert megyünk vásárolni, különórára, mittudoménhova.
Este egy roséfröccs a teraszon, vagy épp forralt bor…
És mondanom sem kell, egerek sehol. Azok csak a másik kerületben laknak.
Ha épp be kell mennem a városba dolgozni, akkor nincs forgalom, nincs dudálás, pikk-pakk ott vagyok és találok parkolóhelyet.
A házunkhoz közel, de mégis zajtávolságon kívül óvoda, iskola, bolt, buszmegálló, orvosi rendelő és művelődési/közösségi ház (jóga, pilates, könyvklub).
A házunk gyönyörű, friss, tiszta, otthonos: mindent mi készítettünk a Férjemmel, itt akarunk megöregedni, soha nem megyünk már innen sehová.
Azt beszélik, érdemes álmodozni. Meg azt is, hogy az álom valójában egy olyan könyv, amit a lelked ír.
