- Jót tenni jó! – még akkor is, ha első blikkre tátva maradt a szám, hogy mekkora a szükség.
- Ma 8 éve, hogy először találkoztunk Medvével…
- … ezért holnap színházba megyünk! (és még több!!!!!!!!!!!!!!)
- Sok a munka, és nagyon későn jutok gép elé…
- … de nagyon klassz ez a Waldorf mama dolog.
- Nagyon klassz embereket ismertem meg: tettrekészek, mosolygósak, szeretetteljesek, elfogadóak
- egyfolytában fázom, de nagyon!! és leginkább az orrom!
- Csütörtökön kötő klubba megyek, elvileg megtanulunk zoknit kötni (röhögj csak :D)
- Nagyon élvezem a háromcentis hajamat
- Csereberéltem egy csomó ruhát a gyerekeknek (esőruha. Nálunk az a sláger)
- Ehetetlent főztem vasárnap.
- Barnesz szerdán kezdi a néptáncot
- Vasárnap oltást kaptak a kutyák, most mindegyik friss, üde, oltott
- Kenyér, kence, házi vegán majonézes cékla, répafasírt a holnapi menü
- Valami miatt fáj a bal oldali petefészkem – remélem semmi extra
- Lassan kesztyűt kell húzni reggel
- Gergő szerdán a bölcsiben alszik
- Nem jut más az eszembe.
Monthly Archives
november 2015
A gyomrom összeszorult, szédülni kezdtem és fémes ízt éreztem a számban minden egyes alkalommal, amikor felmerült gondolatként, hogy menjünk el most a temetőbe.
Pedig Apával mentem volna, messzire, kettesben, és biztos nagyon jól éreztük volna magunkat: elképesztően szép őszünk van, és hegyen-völgyön szerpentinen át vezet az út, át a Bükkön. Csodálatos táj, jó zenék, Apa és én.
És nem tudtam. Csak azt tudtam hajtogatni, hogy nem tudok, nem tudom, nem megy, nem megy, nem megy, de ennél többet magamnak sem tudtam mondani.
Aztán letettük a telefont, és belém hasított, hogy miért nem megy: mert nagyon közel voltam.
Majdnem vége lett.
Nem tudok kimenni a temetőbe. Gyávaság, félelem, elfordulás, mindegy. Most arccal erre kell lennem.