Tegnap éjjel telítődött a rendszer: még hajnal 3-kor is álmatlanul forgolódtam, a szívem szaporán vert, és csak dobáltam magam balról jobbra – jobbról balra. Aztán kifakadt a lufi, én pedig könnyes párnán aludtam el.
Reggel ugyanúgy gombóc volt a torkomban, úgyhogy mivel anyu itt van a gyerekekkel, beültem a kocsiba, és elmentem, hogy kiszellőztessem a fejem. Csak vezettem, le a térképről, ki a világból, el a saját gondolataim elől egy sziklás-friss tengerpartra/a pembörli birtokra/a váratlan utazásos evonliba, de ehelyett elmentem a legszemélytelenebb hipermarketbe evör, mert ott volt nyitva ügyeletes gyógyszertár.
És akkor megláttam Őt. Kicsi,kifliforma kutya volt, gazdira várva, valami örökbefogadós nap keretében. Nem volt szép. Fázott. Soványka volt,de nagyon barátságos.
Odamentem, odajött. Kezemet nyújtottam, ő odahajtotta a fejét. Kicsi, cakkos füleivel hallgatta, amit mondtam neki – hogy sok sikert kívánok az élethez, és nagyon sajnálom, de nem vihetem haza. Elbúcsúztunk.
Bementem.
Már a gyógyszertárban rázott a sírás.
Felhívtam Medvét, hogy van egy kiskutya, akinek nagyon úgy tűnik, hogy nincs helye a világban… és hogy átküldöm a képét, és gondolkozzunk el, amíg vásárolok. Visszamentem.
– Miben segíthetünk?
– Hát, nem tudom. Gondolkodom, hogy mi legyen vele. Hogy lenne-e helye nálunk.
– És átgondolta?
– Nem, még nem született döntés. Van már két kutyánk, és…
… és innentől valami olyan furcsa volt.
– És el tudja tartani? És mit csinál, ha BETEG? Mert az alaphangon húszezer! És kinn lenne az udvaron? Mert ezt nem lehet csak úgy, egy kutya nem JÁTÉKSZER…
– Mondom, már van két kutyánk. Jól tatjuk őket. Szeretjük őket. Finomat esznek. Van szép házuk, kosaruk, játékaik. És azt is mondtam, hogy gondolkodom.
Innentől már egyenesen éles volt a levegő. Mert látott már ő ugyanilyen jól öltözött asszonyt, akit elhagyott a férje, és utána enni nem volt mit. És ha így lesz velem is, mi lesz a kiskutyával? Belegondoltam???
És mi lesz, ha beteg lesz? Le tudok majd mondani a saját igényeimről, hogy neki orvost biztosítsak?
És már meg ne haragudjak, de csak akkor kezdjek el egyáltalán gondolkodni, ha hosszútávon el tudom látni a kiskutyát. Mert ha nem, ha valami nem úgy alakul, akkor ki fog gondoskodni a kutyáról? -(igen, egyértelmű a betegségem, látta rajtam. A kemó azon stádiumában vagyok, hogy látszik).
————————————————————————————————
… és tényleg. Mibe ne kezdjek bele? Mennyi időre tervezzek? Mit vállalhatok még be? … és egyáltalán – ki akarna akárcsak egy kutyát is rám bízni? Ki az, aki hisz benne, hogy itt leszek még jövőre is??
Bementem vásárolni. A túlsó ajtón kullogtam ki. Gyáván. Mert nem akartam szembesülni azzal, hogy sok ember szemében nekem már végem. Hisz egy kiskutyának még a menhelyen is jobb, mint velem.
Nincs mit szépíteni. Megfutamodtam.
