Nyilván fogok még itt főzni, mert igazából csak két hét múlva tudunk kiköltözni – olyan apróságok miatt, mint például hogy nincs konyha és meleg víz is csak ímmel-ámmal. Nekem azonban megvolt a búcsú. Eszméletlenül vágyom a friss gyümölcsre, minden idegszálammal, minden sejtemmel és porcikámmal ki vagyok éhezve a vitaminra. Ahogy kinéztem az ablakon, tudtam, hogy ez még nem az az idő.
Almakompót. A jó öreg, téli almakompót. Én vajjal készítem és nem hámozom meg az almát: megpirítom a kockákat a vajon, aztán felöntöm vízzel, megy bele sok natúr citromlé, szegfűszeg és egy egész rúd fahéj. Rengeteget készítettem, nem győzzük enni: forrón, majd melegen, most épp langyosan, élvezzük az ízét és valahol nekem ez a búcsú is – most engedtem el az elmúlt időszakot.
Nem akkor, amikor megtaláltuk a házat, nem is akkor, amikor aláírtuk a papírokat, vagy átutaltuk a pénzt, vagy beköltöztünk, nem… most. Most, az almakompóttal.
Nem tudom, miért, valószínűleg butaság.
