Oké, oké, nem a legmodernebb parfümkatalógus. Akkor szoktam belelapozni, amikor vagy nagyon náthás/lázas/köhögős vagyok, vagy annyira legyalult az agyam, hogy a képeken kívül semmi másra nem fogékony.

Ilyenkor mindig megfogadom, hogy a következő parfümöm olyan lesz, ami nagyon régi, nagyon tradicionális, nagyon exkluzív az üvege. Aminek története van. Aminek súlya, jelentése van.

Valami nagyon régi Guerlain.

Vagy nem tudom. Leginkább nem tudom:)

Fekete István már csak azért is kedves a szívemnek, mert az én imádott nagyapám kedvenc írója. Sosem felejtem el, ahogy mindig mondta: Kislányom, olvass Fekete Istvánt, olyan gyönyörűen még senki nem beszélt a természetről és a tájról, mint ő. 

A nagyapám most már nem olvas, beteg, jobbára csak fekszik, és hát… nem jól van, na.

A Tüskevár kötelező olvasmány volt még általánosban, és én ennek megfelelően nagyon szerettem. Igen, ilyen furcsa kislány voltam mindig: majdnem minden kötelező olvasmányt imádtam, szívesen írtam olvasónaplót, szívesen rajzoltam bele, gyakorlatilag a fél életem könyvvel a kezemben telt.

A Tüskevár gyönyörű, kedves, szívet melengető könyv, és aki valaha olvasta, az tudni fogja, miért jut minden egyes alkalommal eszembe, amikor tejfölös-paprikás túrót eszem kanállal és friss, puha házi kenyérrel. Lavór mérető tálból, persze.