eddig az életemből: a hering és egy 2.5cm átmérőjű hajsütővas.

Na mostanában pótoltam mindkettőt rendesen! Ez ecetes hagymás hering (tudom. undorítónak hangzik, pedig állati finom) akkor került először képbe, mikor egy nagyon kedves vendégem Varsóba szegődött dolgozni, és mikor hazajött, ódákat zengett a fantasztikus ruhákról, a csinosan és igényesen öltözködő emberekről és a heringbárokról. Ott általában nem mekiznek az emberek, hanem hajnalban, hazafelé a salsa partyról beülnek heringezni. Hát így. Én meg egyszer fogtam a bátorságom, és beszálltam a buliba, mikor Medve épp heringet evett. Valami ISTENI, pedig én utálom a halat (csak a lazacot, a vajhalat, a vörös tonhalat és a süllőt eszem meg, a fene azt a finnyás pofámat), ami egy nagy ellentmondás, mert szusit meg bármikor és bármennyit tudnék enni. A fene se igazodik ki rajtam. Valószínű, hogy az édesvízi és a tengeri hal lehet a nyitja, de nem, mert a süllő sem tengeri, és a nagybátyám múltkor állati harcsapaprikást főzött, azóta emlegetjük, mennyire jó volt, szóval még ez sem jó megközelítés.

Tökmindegy – a hering jó. Pont. 

Mustárral még jobb. Pont.

A másik új szerzemény pedig ez a rettenetesen ronda, de annál jobb hajsütővas: Remington (Tribal Collection), 25mm-es, régi “szívem vágyása” volt (nyilván nem ilyen színben, mintával képzeltem el). Csak álltunk az anyukámmal, és néztük, és álltunk és néztük, és olyan csúnya volt, de nagyon kényelmesen lehett fogni, mondhatni kézre állt, de csak néztünk és nem tudtuk hova tenni. Össz-vissz két ilyen átmérőjű hajsütő volt, a másik elegáns fekete, matt arannyal, meg EZ. De ez győzött. Szerencsére, mert (szerintem) tök jól meg tudom csinálni a hajamat vele.