Holnap kiveszik a varratokat, én pedig idegesítő, ugráló vakegér módjára többször is megkérdezem egyre vékonyabb és sipákolóbb hangon, hogy hogyan tovább.
Valószínűleg semmi újat nem tudunk meg, csak annyit, hogy “majd ha meglesz a részletes szövettan…”, de én azért tovább nyafogok majd.
Aztán felviszem a szuper kis ajándékcsomagot a csajoknak az osztályra (egész pofás lett: van benne kávé, frappék, forró csoki, bonbon, teák, completa, jeges tea).
Apropó, csajok: el nem lehet mondani, hogy mennyit számított, hogy ők vettek körül! Komolyan: egy jó szó, egy mosoly, egy kedves gesztus vagy épp az, hogy odaül valaki melléd a padra, mikor elhajt az após Gergővel és a bőgés határán állok… kemény volt, kemény, de ott voltak, segítettek, átkötöztek, röhögtünk. Egyágyas kis kuckóban voltam. Volt, aki beadott egy kocka csokit az ajtón, mikor szipogást hallott. Volt, aki csak átölelt és egy kicsit megbabusgatott… Örök hálám nekik ezért.
Volt, akit különösen a szívembe zártam, de nem most. Még három és fél éve. Nem is emlékezett rá,rá is kérdezett, mikor mondtam, hogy jól megsminktanácsolom, hogy miért ő? Nem tudta:), de én emlékszem, hogy kötözött át a csaszi után, hogy mondott három jó szót és hozott valami limonádét a nővérszobából.
Hehe, olyan vagyok, mint az elefánt: nagydarab, ráncos bőrű és nem felejtek.
…………………………………………………
Az én drága Zsuzsim még nyaral, de megbeszéltük, hogy elrabolom moziba egy délután és jól elmesélem neki, mi újság, hogy ha már rák, akkor enyém a rákok Rolls Royce-a, hogy meggyógyulok, hogy minden rendben lesz. Mert minden rendben lesz.
…………………………………………………….
(ugye?)
