• hogy kiléptünk a biztosból
• hogy együtt dolgozunk
• hogy van kedvem felkelni
• hogy tele vagyok tervekkel
• hogy könnyebb az életem
• hogy a férjem főállásban a családi vállalkozásunkat igazgatja.

… és pontosan egy hete kérdezi meg mindenki, aki tudomást szerez róla, hogy

1., Hogy bírjuk?

Jól. Szeretjük egymást és nem idegesít bennünket az, hogy együtt kell lennünk, egyébként meg mindenki teszi a dolgát, teljesen eltérő munkakörben.

2., Nem öli ez meg a szerelmet?

De. Lassan 12 év után ugyanis minden pillanatban egymás után sóhajtoztunk, vad szadomazo akciókba bonyolódva, mikor végre összekerültünk és… Uggggyanmár basszus. Na de komolyan. Három gyerekünk van, a legjobb, amit a testemmel tehet, hogy enged egy kád fürdővizet.

És előtte kimossa a kádat.

Pontosan egy hete lassabb minden. Pontosan egy hete van mosolygós arc mustárból a kenyéren. Van reggeli lágy ébresztgetés és teraszon kávézás.

Pontosan egy hete mindketten megérkeztünk az életünkbe, és bár rengeteg a tennivaló, csak lebegünk ebben az eufóriában.

Minden jobb így. Jó együtt ebédelni, jó megbeszélni a célokat, jó véghez is vinni őket.

Jó bátorítani egymást és persze, vannak hangosabb viták, de egész más azon vitatkozni, hogy ki tette el a tűzőgépet, mint azon, hogy merre tart a családunk és van-e így ebben öröm, van-e ennek értelme.

Szélsebesen és kézenfogva robogunk előre, és ha olyan boldog vagyok, olyan jók a napjaim, hogy ha csak minden így marad, csak minden így marad, Istenem, csak minden maradjon így.

És akkor jó.

Sokáig tartottam a 38. életévemtől, valahogy mindig az elmúlás és a halál jelent meg, ha erre gondoltam, ami hát lássuk be, elég fostalicska dolog.

Ami még ennél is zavarbaejtőbb, az az, hogy nem kapcsolódott hozzá negatív érzés.

Az életünk épp gyökeresen megváltozóban van. Súgták ezt a csillagok is, hogy 2019 nagy rendező lesz, de csak kapkodom a fejem, hogy milyen szépen, gyorsan és fájdalommentesen tisztázódnak a dolgok, varródnak el szálak és záródnak le olyan fejezetek, amiket már rég kellett volna.

Elfáradtam. Nem a könyves vagy a gyöngyös munkámban, azokat imádom, szeretem és folytatom eztán is: a Pomme Plus lett sok, az borított el, arra kellett valami újat kitalálni.

Tisztázni a gondolatokat, a célokat, átbeszélni, hogyan látjuk magunkat és mivé szeretnénk válni családként.

Kell a hely az újnak.

Hétfőtől új felosztásban, új kereteket rajzolva éljük a mindennapjainkat, jövő héten nekiállunk kisfurgont nézegetni, és ma kaptam meg a Pomme Plus első spinoffjának a logótervét: remélem ezt is olyan nagy szeretettel fogadják majd, mint 4 hónapja a Pomme Plust.

Új élet ez, merőben új élet, és a java még csak most jön, a rakétákat még csak most gyújtom be igazán.

Eddig jutottam, aztán szaladtam a parkban a gyerekek után.

Ciprus illat vett körbe, és nem néztem hátra, csakis előre: szaladtam le a dombról, hogy összeszedjem a jó egy órája rohangáló gyerekeket (barnus 2,1!!!), hogy hazamenjünk és felkészüljünk arra, hogy a férjem, a Medvém, a gyerekeim apja immáron maga lesz a Homme Plus, azaz teljes munkaidőben a családi vállalkozásunkat erősíti majd <3

Éveken keresztül csak készültem az életre. Majd ha a gyerekek nagyobbak lesznek, majd akkor utazunk, majd akkor jobb lesz, majd akkor.

Majd ha a házat már felújítottuk, majd ha lefogytam, majd ha végleg vegán lettem, majd ha.

Aztán beteg lettem, és kezdődött ugyanott, ugyanúgy: majd ha a gyerekek nagyobbak lesznek. Akkor már jobban merek majd élni, mert egyébként belehalhatok, aztán mi lesz a gyerekekkel?

Majd ha Barnabás végre iskolába tud járni. Majd ha beáll a pumpa, majd ha Kolos óvodába megy, majd ha.

Majd ha lesz megtakarításunk.

Majd ha lesz nagyobb autónk.

Majd ha valaki biztosan megmondja, hogy hogy kell élni.

Majd ha tuti lesz.

És nem jött senki, hogy megmondja, basszus, nem jött senki.

Harmincnyolc éves leszek idén, és eszemben sincs fanyalogni vagy nyafogni, hogy öregszem. Harmincnyolc éves leszek idén, és már megkérdőjelezek mindent – ugyanakkor nem kérdőjelezek meg semmit.

Harmincnyolc éves leszek, és átformálom, átírom, újratervezem az életem majd’ minden pillanatban. Gergőnek volt pótolnivalója, nem is volt jó neki a bölcsi. Kolos nem akartam bölcsibe adni, vele össze voltunk nőve majdnem 2 évig, és most felmerült bennem a gondolat, hogy mehetne, mert nekem lenne jobb, könnyebb. Hogy neki milyen lenne? Nem tudom. A puding próbája az evés: remélem jó, mert ő nagyon más fából van faragva azért, mint a nagyok. Van két nagyobb testvére, látványosan unatkozik velem itthon, és lassan-lassan megérünk arra, hogy legyen külön is időnk – valamennyi legalábbis mindenképp. Heti kétszer jön a bébiszitterünk, nem is tudnék másképp dolgozni meg ügyeket intézni…

Szóval legkorábban áprilistól, legkésőbb szeptembertől szeretnék tenni egy próbát, hogy Kolos hogy bírná a bölcsit.

Ápolgattam Barnus lelkét, Gergő végül ötévesen ment óvodába – a kezdeti és korai próbálkozások mind kudarcba fulladtak, és a mai eszemmel tudom, hogy ennek így kellett lennie, mert az élet már csak ilyen. Pótolja, ahol hiány van és elvesz onnan, ahol többlet.

Kolos bölcsije azt is jelenti, hogy egy korszak lezárulni látszik, és egy kalandos utazásra indulhatok valakivel, akiről egyre többet tudok, egyre jobban szeretem és megértem és egyre jobban figyelek rá.

Magammal.

Egészen elképesztő, mennyire vágyom a csíkokra, a virágokra, a harsogó pirosra, a tulipánokra, a kék égre.

Nagyon. Nem ez a telünk volt a legnehezebb, de a lelki tartalékaink pont mostanra fogytak el, és nagyon hálásak vagyunk a színekért, az újdonságért, a frissességért. Mi is, a gyerekek is.

Szóval összeállítottam az idei, tavaszi bakancslistámat:

• megtartom a csíkos átmeneti kabátot
• egy kis Bécs, egy kis bécsi szelet
• egy kis szín, egy pár mintás selyemsál
• piros körmök, sárga felsők
• titkos vágyam, egy fotós workshop
• új telefonra lesz szükségem (munka miatt), és erősen gondolkodom, hogy Iphone helyett Samsung legyen. A legfontosabb, hogy jó legyen a kamerája, de nagyon megszoktam az Iphone-t.  Tanácstalan vagyok 🙁
• a lehető legkevesebbet megyek a napra, idén amikor csak lehet, önbarnítót használok majd. Sok anyajegyem van, nem szeretném, ha baj lenne…
• Kolossal már sokkal könnyebben lehet jönni-menni, bár ezen a télen nagyon begubóztunk, és csak annak örültünk, hogy megúsztuk a kórházat (kopp-kopp). Szóval könnyebben lehet menni, mi pedig megyünk is!
• az olasz utakért nagyon irigylem magam…  viszont sürgősen szükségem van egy polarizált napszemüvegre, mert a múltkori majd’ 2000 km után azért erősen fájt a fejem (egy Ferre napszemüvegem van, szart se ér, de szép).

Öregszem, basszus. A cipő legyen kényelmes. A napszemüveg legyen polarizált. A szállás legyen kényelmes. Az étel legyen finom. A papírzsepin ne folyjon át a fika.

Egy burzsuj állat vagyok + öreg, semmi kétség.

• azért kérdőjellel, mert a többségét még csak várom, de nagyon.

1., Megrendeltem a Nutribulletet. Egy ideje szemeztem már vele, de most végre rászántam magam: a vegán krémsajt, a turmixok, a frappuccino, a fagyi, a zöldségkrémek, salátaöntetek, mártogatósok nagymestere, én pedig szívesen és sokszor készítek ilyesmit, ezzel pedig egyszerű is lesz. Rendeltem hozzá két kiegészítő edényt, és nagyon várom, hogy megérkezzen.

2., Ezt is most rendeltem: semmitmondó kis paletta ez, de az összes szín állati jól használható és valamiért ez egy nagyon jó eresztés – a festékek pigmentáltak, selymesek, jól fognak, szóval ezt is várom.

3., Ennek a filmnek az előzetesével december óta találkozom a facebookon, ennek a legfőbb oka az lehet, hogy határtalanul rajongok a történelemért és a kosztümös filmekért, a kritikusok érzékeny, intelligens filmnek írják, szóval…

4., A múltkori akvarell workshopom legjobb beszerzése ez a paletta. Selyemcukorka színek, metálos csillogás, extra pigmentált kivitel, úgyhogy remek vétel volt, és mivel ilyennel normális ember nem fest teljes alakokat, mert giccses (csak én! én festek!), ezért elvileg örök élet plusz egy napig kitart (mint ez előbb említettem, nálam nem. Én magam vagyok Dolores Umbridge).

5., Ide eredetileg egy bio körömvirág krémet akartam tenni, mert az orrom kirepedt és megkövesedett bőrének maga a gyógyír, de milyen poszt lenne ez kaja kontent nélkül, úgyhogy maradt a Violife krémsajt, ami egyszerűen mennyei.