Ági
- például kiderült, hogy most hétfőn kiműtenek majd a mellemről, a heg mellől anyajegyet. Nem egyértelmű, hogy mi van vele, és nem akarják, hogy elrákosodjon a sugárkezelés alatt. Elsőként Ivett doktornőjéhez mentem el, ő vetette fel, hogy az ott nem igazán fasza, legyek kedves konzíliumot kérni, úgyhogy voltam kedves konzíliumot kérni, hétfő reggel onkoteam, ha úgy döntenek, le is kapják, varratszedés még Karácsony előtt.
- kedden megcsípett egy mérges pók – tenyérnyi ödéma és gennyes marásnyom maradt utána (ne mondj semmit. igen. egy ki-ba-szott mérges pók.WTF????)
- Gergőke hurutos, köhécsel, ezt is, mint minden egyebet Barnesz hozta haza rá. Sebaj, legalább papírunk van róla, hogy imádják egymást: állandóan összebújva kacarásznak, puszilkodnak, játszanak.
- Pénteken felment a lázam, a doki írt is fel Augmentint, a lázcsillapító mellé – jobb ilyenkor atommal lőni, hisz pont 5 nappal vagyunk az utolsó kemó előtt. Kriszta barátnőm el is hozta, be is vettem, majd…
- 40,1-nél hívtam Ádámot, hogy azonnal induljon haza. A következő hívást már az okos nagyfiamtól kapta, aki (tudom, szar anya vagyok, mert a facebook “oszd meg” képek szerint buddhista kisfiúként egy kismadarat kellene simogatnia, nem okostelefont) remekül ért a telómhoz, naszóval felhívta, hogy gyere, mert ANYA ELDŐLT. Ott voltunk hárman a szobában, Gergő a falnál vigyorogva (éreztem, hogy nagyon tré a helyzet és biztosabb, ha a fal mellett van), Barnesz az ágy szélén, hogy ne essen le Gergő (beszarás, nem?) én pedig keresztben, ájultan.
- Éjjel teljes elkülönítésben, Barnesz szobájában, Ádám pedig a gyerekekkel, és időnként bejött lázat mérni, meg sírni, hogy “maradjak vele, ne adjam fel”.
Köszönöm Nektek!
A drukkokat, a léleksimiket, a közös basszamegezéseket és a hajrákat. Rendesen pirulok,minden komment olyan, mint egy kis bonbon, és mindegyikre rácsodálkozom.
Nem leszek álszent,sőt: rohadt büszke vagyok magamra, hogy nem rohantam el a búsba, hanem hatodszorra is odatartottam a kezem,de hogy “olyan akarok lenni, mint Te” meg “iszonyúan felnézek rád”…. na de hölgyek, ez azért… khömm… úgy értem, 20 perce hánytam le a papucsomat, na. És befolyt a lábujjaim közé. Felnézek rád, mi?
Ezzel együtt tele a szívem szeretettel és hálával irántatok, és minden kis törődésmorzsa eteti a lelkemet. Nos, D. nem aprózta el, nem törődésmorzsa volt, hanem egy falura való lelki táplálék. Beszarok. Komolyan. Újra és újra elolvasom, mint valami szerelmes levelet.
Kedves Ági!
Napok óta itt vagy a fejemben, piszkál a gondolat, hogy ezt neked is elmondjam. Nem ismerlek és nem szoktam ismeretlenül mások életébe belepiszkálni, hozzászólni. Én valahogy úgy gondolom, hogy mindenki tudja, hogy mit miért csinál.
És téged nem ismerlek. Olvaslak, azóta a bizonyos októberi postod óta, amiben megkértél, hogy menjek el szűrésre. Befaltam atörténetedet, kutattam a részletek után, atyaég mi történt, mi volt, hogy volt, hogy vagy, hogy vagytok, bírod, csodás ez a nő, szeretnék én is ilyen fantasztikus lenni, mint ahogy te éled az életedet és megéled ezt a kegyetlenül fos, de átmeneti helyzetet. Cikáztak a gondolatok. És most is itt vagy a fejemben.
Amikor megírtad, hogy kimerültél, kész, elfogyott a testedből az erő és megkértél minket, hogy drukkoljunk, rájöttem, hogy te nem tudod, hogy én nagyon drukkolok neked. És nincsen ebben rutinom, nem tudom hogyan kell egy ismeretlennek bemászni az életébe, kéretlenül, úgyhogy nem volt bátorságom írni. Szerencsére rájöttem, hogy nem rólam szól, a nyusziságom itt most kevés indok, úgyhogy becsuktam a szemem és elképzeltem, hogyan lehetne mégis elmondani neked, mennyire sokan drukkolunk érted, akik lehet, hogy hozzám hasonlóan nem merik jelezni.
Én valahogy így képzelem el:
Csukd be a szemed (ne, ne most, mert akkor nem tudod tovább olvasni, hanem majd utána :)) és képzeld el, ahogy valaki megérinti a válladat és kedvesen, halkan a füledbe súgja: Többezer nő veled van! Ott állunk mind mögötted. Egy háló, egy biztonságos, erős, erőt adó, bátorító, megértő és bíztató tömeg. És drukkolunk. Mind nagyon drukkolunk. Ezt a képet bármikor előhívhatod, ha szükséged van ránk.
Ölellek,
D
Utolsó kemó, utolsó fagyos reggel, utolsó sorszámtépés, vérvétel – minden utolsó. Augusztus közepe óra egy élet fordult meg, egy világ hullott szét és épült/épül valami nagyon szép a romokból.
Még megtörten, még tele kérdéssel, még egy nagy fejezettel előttem, de egy gyötrelmessel már a hátam mögött – ÉLEK. Remélek.
Fájt, nagyon fájt. Féltem nagyon, féltem, hogy elveszítem őket, féltem, hogy nem maradhatunk együtt. Aztán megtanultam sok dolgot – részint, hogy tőlem függ, rajtam áll, bízhatok, küzdhetek. Megtanultam, hogy mi az igazi szeretet, barátság, önzetlenség.
Most tanulok élni.
Megcsináltam.
Sosem sírtam a kezelések alatt – durranhatott véna, körbejárhatott a halál, mardoshatott a fájdalom- és a nővérkék látták. Azt hiszem,becsülték – mindig volt egy drukk, egy mosoly, egy jó szó.
Hát, Drágáim, Isten veletek!:)
Nagyon sírtam, amikor kijöttem. Oké,ez így nem igaz: hangosan zokogtam apa vállára borulva.
Kifújtam az orrom, visszanéztem a terembe, ők integettek és nem csak az én szemem volt könnyes.
—————-
Még hányok (innen üzenem mindenkinek, hogy a paradicsomos tészta iszonyú szar kihányva, a hurka és a mézeskalács egész jó, a tejes cuccok viszont rettenetesek), de ez már a vége.
A vége, a legeslegvége.
Jöhet a sugár.