Itt is megtalálsz:
All Posts By:

Ági

    Egyéb

    Helló Világ!

    Üdvözlet! Ez az első saját WordPress-bejegyzés. Módosítható, vagy törölhető, aztán megkezdhető a honlap tartalommal történő feltöltése!

    Megosztás:
    Egyéb

    Azt hiszem,

    talán a Mango bolt előtt volt. Anita hátradobta a haját, vett egy nagy levegőt, és azt mondta:
    “Figyelj, arra gondoltam, hogy levágatom a hajam, és akkor lehetne neked belőle parókát készíteni.”
    …………………………………………….
    … és basszus, még most is gombóc van a torkomban. Remélem, hogy nem mondtam semmi olyat, hogy “Te hülye vagy”, vagy ilyesmit, de egyszerűen olyan volt ez a mondat, mint… mint egy szőnyegbombázás. Örökre belemart a lelkembe. Le-vá-gat-ná a csodaszép haját, hogy nekem lehessen parókám.
    Rövidre.
    Miattam.
    És komolyan gondolja.
    Minden dráma nélkül.
    Úgy mondta, mintha arra akart volna rábeszélni, hogy kölcsön akarja adni a kék sapkát/a rózsaszín szájfényt/ a lila MP3 lejátszót, mert szerinte az jó ötlet.
    …………………………………………….
    Minden kétséget kizáróan nagyon sokat tanulok a ráktól és a rák kapcsán. Van, ó, de még mennyire hogy van igaz barátság és ekkora szeretet!
    Megosztás:
    Egyéb

    Haha. Sőt, hahahahahahahaha.

    Reggel 9: nincs csontáttét.

    Délután 5: nincs semmilyen hasi-mellkasi-kismedencei áttét

    ——————————-

    Szép az élet, na. Indulhatok a kemós körön. Eséllyel indulhatok a kemós körön.

    Még egy agy-átkurkászás kell, a biztituti kedvéért, de nagyon-nagyon-nagyon boldog vagyok!!!

    Komolyan, ha lenne áj láv kemó feliratú kitűzőm, hordanám. A kemoterápia lesz a legjobb barátom, a harcostársam, a segítőm, ő fogja kipucolni a szervezetemből a maradék rosszaságot!!

    És akkor ITT MARADOK A FIÚKKAL!!!

    (és ha így folytatom, elvisz a felkiáltójel-rendőrség!!!!!!!)

    —————————————————————————————

    Drukkoljatok, mert holnap kezdődik az egyik legnagyobb kaland az életemben, holnap lesz az első kemóm!!! (csak nem tudok elszakadni ezektől a nyomorult felkiáltójelektől)

    Megosztás:
    5 perc a semmiből

    5 perc a semmiből – ülünk a teraszon

    Ciripelnek a mittudoménmik, kezemben Gergő egy könnyű takaróba csavarva, etetem, ölelem. Meghúzódunk a csodaszép fa napozóágyam végén, a nagyját Barnabás foglalja el, nézzük az eget. Hullócsillagot keresünk.
    Ő látni vél egyet, nagyon örül, kíván is (egy szép, szaftos húst) én pedig mosolygok és remélem, hogy az álma valóra válik még akkor is, ha egy repülő volt, amit látott.
    Nézem az eget, kutatom a saját csillagomat, nem kérdés, hogy megvan, mit kívánnék. 
    Olyan régi emlékek jönnek elő: ugyanígy k, hogy a csillagok alatt, a Balatonon, tizenkilenc-húszévesen, amikor azt hittük, tudtuk, hogy miénk a világ… Akkor még nem siettem, tudtam, hogy rengeteg az időm. Rengeteg.
    Ugyanaz az illat, ugyanaz a kékség, mi pedig csak ülünk a teraszon, és nem, már nem riadok meg, ha huhog a bagoly, és akkor sem, ha repdes egy denevér. Már nem félek tőlük. 
    …..
    Érdekes, hogy a betegség hogy fejleszti a testtudatot: drukkolok a szervezetemnek, hogy harcoljon, drukkolok az agyamnak, hogy ne adja fel. Érzem, ahogy zubog a vér az ereimben, és kiabálni tudnék, hogy nézd, nézzétek! még élek! értsétek meg, hogy élek! 
    Nem, nem és nem, nem mehetek még el! Itt kell maradnom, dolgom van, szeretnék még élni. Itt már folyik a könnyem és nézem az eget, keresem a csillagot, és fohászkodom, hogy jusson el az üzenet, hogy valaki hallja meg, hogy nem baj, ha fáj, nem baj, ha sokáig tart, csak meggyógyulhassak és itt lehessek. Velük lehessek. Könyörgöm, csak ne kelljen itt hagynom őket.
    Kicsit hűvös van, a könnyeim meg nagyon melegek, etetem Gergőt és az oldalamhoz simul Barnabás.
    Váratlan és érthetetlen számomra is, de hallom magam kívülről: Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
    Megosztás:
    Egyéb

    A poszt, amit nagyon nehéz megírni

    Triple negatív emlőrák. Ritka, rendkívül agresszív és nagyon nehezen kezelhető. Csodaszámba megy, ha gyógyítható. 
    Három-,  és ötéves túlélésről beszélnek, ha nincs áttét.
    Nos, ilyenem van.
    Meg két fiam. Az egyik három és fél éves, a másik 7 hetes.
    ———————-
    Mindig így kellett volna lennie. Mindig meg kellett volna néznem AZONNAL az óriási hidat/rombolót/versenypályát. Mindig kellett volna időt szakítani a hosszabb mesére és az éjszakai kérdésekre. 
    Nem tudom, hogy mi lesz. Ezzel tegnap este szembesültem, ezt a fiókot eddig nem volt merszem kinyitni: egyszerűbb volt a gondolat, hogy egy sima mellrák az ellenfél.
    Holnap CT-re megyek, és nagyon, nagyon, nagyon reménykedünk, hogy nincs áttét. 
    ————————
    Felmerült többször a kérdés, hogy miért lettem rákos, hogy mik lehetnek a lelki okai ennek a betegségnek. Azt hiszem pontosan tudom. A következő három hónapban pedig tehetek ellene.
    ————————
    Néha annyi energia van bennem, hogy majd’ szétvet, és nekifutás nélkül hegyeket tudnék átugrani. Vannak persze rosszabb napok, sőőőt, kifejezetten rossz, pocsék napok, amikor némán sikítok odabenn, és látom, szinte látom, ahogy pereg le a homok az órán.
    Ölelem a kis testüket, és kétségbe vagyok esve: nem lehet ennyi, nem lehet vége, nem, nem, nem!- és olyan igazi, gyereki, bömbölős oázással tudnék sírni, hogy lesz-e még Karácsony, hogy látom-e még Gergőt óvodába és iskolába menni. 
    És közben zajlik az élet: melegítem a babfőzeléket, simogatom a fájós pocakot, megnézem a fürdővizet és elmesélem a “Minden egér szereti a sajtot” mesét. 
    Olyan, mintha megállt volna az idő. Olyan, mintha rohanna az idő. 
    Olyan, mintha nem ebben a világban élnénk.
    Megosztás: