… ez a mondat volt az első, amin megakadt a tekintetem, amikor belefogtam a mai rendezkedésbe. Pakolok, megint, újra: most a kreatív ingyombingyomos szekrényt lomtalanítjuk Barnussal. Egy helyre kerülnek a krepp papírok (szép kaspót kaptak), végre nincsenek szanaszét a hímzőfonalak és nem csupán a szerencse kérdése, hogy találok-e celluxot, ha benyúlok a szekrénybe.

Óriási innen-oda és onnan-ide vándorlás indult a szekrényekben: a dolgozómban lévő alsó szekrényekben eddig színes papírok voltak, de átköltöznek ebbe a kreatív szekrénybe, ott kell a hely a csipkéknek és a terítőknek. 

A kreatív szekrényből az anyagok átköltöznek a régi bieder nagyszekrény zárható részébe, mert annyi (szép, és még-jó-lesz valamire) maradék anyagom van, hogy kell nekik egy külön rész. 

Barnabás leendő szobájából is átkerül így egy pár dolog a kreatívba (nem írom ki mégegyszer, hogy szekrény:)), így ott felszabadul teljesen az a (megint nem írom ki, de szekrény. igen, most kábé négy szereplő van), amibe majd a ruhái kerülnek. 

Olyan ez kicsit, mint az életem. Mint az előző szülésem.

Mindennek volt látszólagos helye, és úgy éreztem eddig, hogy felesleges bolygatni: kuszán és kaotikusan van ugyan odabenn, de rá lehet zárni az ajtót, ami fényes és polírozott. Olyan mesterien vannak elrendezve odabenn a kupacok, hogy nem borul ki az egész, ha kinyitod, azt az egy-két kieső elemet meg vissza lehet tuszkolni a tökéletesség látszatába.

Minek megpiszkálni?

———

Hát ma nekiálltam. Így könnyebb lesz – ordította a fejembe a felirat, és miközben rendszereztem a cérnákat és kidobáltam a papírfecniket, egy kosárba tettem a ragasztókat és szemeteszsákba a kiszáradt filceket, elmerültem odabenn.

Nem feltétlen az a jó szó, hogy félek a szüléstől. Várom, de nem tudom, mi vár rám, nem tudom, hogyan készüljek. Nem tudom, milyen lesz Gergő – mondják, hogy ugyanaz a szeretet önt majd el, mint amikor megláttam Barnabást, én pedig várom, nagyon várom az első találkozást. 

Remélem minden rendben megy majd, és fáradtan-boldogan kezdünk neki a közös életünknek. 

Oké, a műhibától félek. Kimondtam, leírtam. A fél évig tartó rémálmoktól és a lelki kimerültségtől, attól, hogy megint késve hat az érzéstelenítő, ha császárra kerül a sor. Nem, erre gondolni sem szabad: egyrészt nem lesz császár, másrészt ha az is lesz, nem fogom érezni a szike hasítóan kegyetlen… állj. Nem lesz császár. Itt a mondat vége.

———-

Pakolok és megmentek – fecniket, gombokat, embereket és emlékeket, amik fontosak vagy nagyon nehéz megválni tőlük. Olyanokat, amiknek helyük van a változásban is, a változás után is – téglák ezek, alapok, amikre az életem épült, ha nem lennének, nem lenne múltam, lelkem, én pedig nem lennék az, aki vagyok.

Minden másnak mennie kell. Nem tarthatok meg olyat, ami fájdalmat okoz vagy nem visz előre. Ki kell dobni a régi miniszoknyákat és a falatnyi bikiniket is – már nem jön el az idejük. Fáj rájuk nézni. Elmúlt, most felesleges, és még ha bele is férnék (itt félúton vannak a gondolataim az öblös muhahaha és a hetyke “de majd eljön még az én időm” között), akkor is… már nem én vagyok. Lehetnék, de már nem lenne ugyanaz, mint akkor volt. Már csak szerep lenne a pimasz-csini-trendi. 

Változtam, változik az életem (lásd előző bejegyzés rinyálása) és talán meg kell tanulnom (hajaj, a végén MüllerPéterbe oltott CoelhoOshoBuddha  leszek), hogy a változás nem feltétlen rossz.

Hely kell az újnak: a lelkemben, a mindennapjaimban, az életemben. A szekrényemben:)

Macerás, mert át kell néznem MINDENT, szembesülni vele, szelektálni, kigyűjteni, rendezni.

Belátni, hogy ápolni kell, amit elhanyagoltam (és milyen rossz bevallani, hogy elhanyagoltam…). Kidobni régi “névjegyeket”, ahonnan nagyon rég nem jön “üdvözlő lap”. Huh, kemény lesz, és kegyetlen is, de kell a hely. Kell a hely.

Nyilván, nem olyan (lesz) ez, mint amikor Hamupipőke kinyitja az ablakot, táncra perdül, és segít neki száz kisegér, majd a végén trillázzák, hogy “szorgos munka meghozza gyümölcsét” vagy “ó, be más így a napfényes világ” – hanem annál sokkal hosszasabb/keményebb/prózaibb folyamat. Valszeg többször érzem majd úgy, hogy “VODKÁÁÁÁÁT”, mint azt, hogy “ó, be más így a napfényes világ”.

Mégis pakolnom kell: tuti, hogy rengeteg dolognak nem lesz meg a végleges helye, és sok olyat tartok meg, amit ki kellene dobni, de arra nagyon figyelek, hogy megtartsam/leporoljam azokat a dolgokat, amiktől én én vagyok, és talán ez segít, hogy megtaláljam a helyem ebben az új, ismeretlen, nagyon kusza világomban.

A miniszoknya megy, de egy ilyen jön. Juszt is két mérettel a mostani alatt.

Hely lesz, ezt eldöntöttem. És így (minden) könnyebb lesz.

annyi mailt kaptam, hogy inkább ide írom: nem, a “régi munka – új nagy munka – Medve munkája miatti full time anyaság – nagy feladat – kisbaba – új élethelyzet” dilemma még nem oldódott meg.

A magyarázat (nem is olyan) egyszerű: 

Nem csinálok semmit félgőzzel. Szeretem a munkámat. 

• mikor együtt rajzolunk a gyerekkel
• hogy nem kell betegen bölcsibe küldenem (asztmás. így nem keveset van itthon)
• hogy friss ételt eszik a gyerek is és Medve is.

Nem tudtam, hogy így fogok élni. Ha a mostani eszemmel ismerném a régi énemet, szólnék neki, és elmondanám, hogy készüljön. Vagy felhívnám telefonon. Vagy levelet írnék neki. Vagy blogbejegyzést…

Hé, kislány, készülj. Nem jársz majd mindig magassarkúban. Lesz idő, mikor a cipőidet úgy válogatod majd meg, hogy kényelmesek legyenek, párnázott talprésszel. Keresni fogod a dobozon a “comfort zone” kifejezést, mert tudod, hogy abban nem fáj a lábad. Már nem lesz olyan cipőd, aminek pink a talpa.

Ne nagyon tervezz a ruháiddal 20 évre: egyrészt kisbabát vársz majd, másrészt olyan beteg leszel, amiről soha álmodni se mersz majd. Igen, rák. Igen, túléled. Igen, ez plusz 25 kilódba fáj majd. Nem lesz karcsú derekad (oké, ha a teljes igazságot akarod, akkor tessék: nem lesz derekad sem), és a karodat nem akarod majd mutogatni. Minden reggel megpróbálod majd összekapni magad, de gombóc lesz a torkodban, ami sajnos mindig akkor robban, amikor kedvességet és szeretetet kapsz a hozzád legközelebb álló pasastól: a férjedtől.

Apropó: nem költözöl Olaszországba. Itt maradsz, szerelmes leszel és gyerekeid lesznek. Azért ez jó hír, nem? De… Nem lesz a szavak embere. Néha olyan lesz, mint a pokróc. Néha lehetetlen és értetlen, nehézkes és makacs. De van jó hír is: átvészelitek. Mikor azt hinnéd majd, hogy ennél bonyolultabb nem lehet, akkor állj a tükör elé és nevess. Lehet. Sokkal bonyolultabb. Izgalmasabb is. De készülj fel, hogy ő marad – becsüld meg. Legyél érte hálás, hogy olyan, amilyen – akkor is, ha visszarakja az üres dobozt a hűtőbe. Akkor is, ha eltéved a körforgalomban, és időre mentek. Akkor is, ha berakja az angóra pulcsidat 60 fokra az ágyneműkkel. Majd jó lesz a lányodnak.

Ha lesz lányod. Két fiad biztosan lesz, és bizony sokszor szembesülsz majd vele, hogy “te csak egy lány” vagy. Mindig gond lesz, hogy nem tudsz majd markológép-hangot kiadni és nem lesz szuper csiroki-helikopter hang sem a repertoárodban. Egy pokata-pokata a max, amivel helikoptert utánzol majd. Tütű lesz az autó. A férjed és a fiad visítva röhög majd rajtad. A másik fiad csak azért nem, mert benn lesz a hasadban.

Bekönnyezik a szemed, amikor meglátsz egy plakátot, amin egy gyönyörű, rendezett hajú szőke nő van, kis feketében (most még van ilyened, menj a szekrényhez és simogasd meg), a háttérben az elmosódott, izgalmasan rohanó városi fényekkel. Fújd a körmödön a körömlakkot és nézz ki az ablakon: na EZ van azon a plakáton. Gondolnád, hogy pár év múlva Bandi bá tyúkokat tart majd a szomszédban és bagoly lakik a fenyőfátokon? Hogy olyan dolgokkal kell majd foglalkoznod, mint a kert vakondmentesítése és hetekig nem tudod majd lemosni a kezedről a meggyszedés nyomait? Igen. Nem leszel többé városi lány – legalábbis nem úgy, mint régen.

Praktikus autóra vágysz majd, egy egyterűre vagy kisbuszra a Lancia Y helyett. Olyan helyen vágják majd a hajad, ahol még dauerolnak. Dauervízzel. Lesz saját hentesed és konkrétan belépsz majd egy gazdaboltba, és ott lesz mondanivalód az eladó számára. Tovább megyek: érteni fogod, amit majd válaszol. Bizarr, nem?

Elkeseredtél? Ne tedd. Anya leszel. Az jó lesz, nagyon jó lesz. Kérlek, kérve kérlek fogadd meg a tanácsom: sírj, ha sírnod kell. Nem mosolyoghatsz mindig, nem vagy fáradhatatlan. Nem kell babazenét hallgatnod a kocsiban – ne csak akkor hajítsd rohadt messzire 110km/h-nál az M7-es bevezető szakaszánál a “klasszikus melódiák xilofonon, babáknak” albumot, és nyomj be helyette egy Queen cd-t, amikor már TIKKEL a szemed, hanem jóval előtte. 

Ha baromságokat mondanak a szakértők, mosolyogj, bólogass. Nem élnek veled. Nem látnak bele. Ne zavartasd magad az ő tapintatlanságuk/hülyeségük miatt. Apropó, ne engedd senkinek, hogy megfejjen. Nem vagy tehén – ha nincs tejed, hát nincs tejed. Ezen a ponton búcsúzz el a melltartóidtól (nyisd ki a fiókot és egyenként köszönj el a cicifixektől), hamarosan akkora melltartót hordasz majd, mint egy Barbie ikersátor. 

Kérlek, kérve kérlek, szeresd majd jobban magad. Légy sokkal elnézőbb a hibáiddal és fogadd el, hogy ember vagy. Csak egy ember. Nem vagy Hermione Granger, nincs időnyerőd, és nem áll 35 órából egy nap.

Igen, lesznek nagyon nehéz döntések még az életedben. 

Aludj. Pihenj. Olvass. Táplálkozz. Élj. 

Akkor minden rendben lesz.