Tegnap a frászt hozta rám Gergő. Felkeltem reggel (gyanúsan nyugodt alvás után), megittam a kávémat és elmaradt a reggeli beköszönés. Megettem a reggelimet, tettem-vettem, de egyre kótyagosabban, fejfájósabban, szédülősen… Gergő még mindig életjel nélkül. Se egy rúgás, se egy rezgés, se egy kis ebihal-szerű remegés.
Délben már elkezdtem nyugtalankodni. Kettőkor már rendesen izgultam, fél 5-re már pánikoltam. Semmi nem működött. Ittam kólát, mászkáltam négykézláb, a kólára leküldtem egy kis csokit – semmi. Jobbra-balra feküdtem, guggoltam, bekopogtam – semmi.
Hívtam a szülésznőt, mondom neki, hogy semmi életjel reggel óta, de legalább szédülök-hányok, ő pedig azt tanácsolta, hogy akkor nyomás be a kórházba, ennek a fele se tréfa…
Barnabás (itthoni melegítő, csokis száj, tűzoltóautó) lelkesen szállt be a kocsiba, én (pánik,terhességi kiskönyv és lemerülőben lévő telefon) már nem annyira.
Nagy nehezen találtak szívhangot, addigra már majdnem sírtam, majd az ultrahangon ki is derült, mi a bibi: a gyerek le-he-tet-len pózba tekerte magát (ismét visszafordult, most popsival lefele van, fenn a feje, mellette a lábfeje), és annyira belejött a tekerésbe, hogy úgy döntött, bevonja a köldökzsinórt is a játékba: feltekeri a nyaka köré.
Most drukkolunk, hogy tekerje le, forduljon be, és rendezze el magát szépen: éjjel 3-kor éreztem az első igazi rúgást, úgyhogy valószínűleg rájött a kis mafla, hogy ez nem annyira hasznos/célravezető/kényelmes, amit csinál, és változtatott.
Holnap megyünk kontrollra.
Most egyfolytában óriási rúgásokat kapok: állítom, hogy röhög benn a gyerek…:)
