Ma szerződünk, utána pedig szisztematikusan csomagolunk, szelektálunk, készülünk.
Fogalmunk sincs, hol fogunk élni, én picit be is pánikoltam, hogy milyen messze leszünk / lennénk mindentől, amiben eddig éltünk, de…
Költözünk.
Barátkozunk az új helyekkel, ízlelgetjük a változást, keressük a helyünket, magunkat, az új életünket.
Szeptemberben a gyerekek már valahol egész másholkezdik az iskolát, óvodát.
Végre, végre, látszik az alagút vége!
A játékbolt működését egy időre parkolópályára állítottuk, most újra lesz rá kapacitás. A Pomme Plus szerencsére túlélte a vihart, most készülünk az első nyári kollekciót befotózni, de nem ez a legizgalmasabb…
Hanem az, hogy durván 2 hónap és indul egy új szerelem projektem, amivel teljesen más vizekre kalandozom, mint eddig.
Izgalmas alkotói folyamat kellős közepén vagyok, rengeteg az intézendő dolog, és közben igyekszem élvezni a tavaszt: a teraszon írok, a kertben festek, a hintában jegyzetelek, mezítláb pipálom a to-do listát. Hihetetlen izgalmas programon dolgozom, minden mondatot, minden fejezetet, minden apró kis részletét őszinte lelkesedéssel olvasom újra. Nem, nem könyv. Valami egészen más 🙂
Különleges, kegyelmi állapot ez a mostani: annyi mondanivaló kristályosodott ki így a 39. szülinapomhoz közeledve, hogy én magam is csak kapkodom a fejem. Mint a hurrikán, ugyanakkor mint egy gyors szellő: a szavak,a mondatok teljesen erőlködés nélkül kerülnek a monitorra, közben epret eszem és buggyantott tojással spárgát. Nézem a gyerekeket, ahogy szaladnak a kertben és megköszönöm Medvének, hogy hozott egy pohár citromos vizet.
Letelepszik mellém, beleolvas, elmosolyodik, majd csak nézzük, ahogy zöld már a meggyfa, ahogy a szőkésbarna kobakok feltűnnek a veteményesnél és szinte egyszerre bukik ki belőlünk, hogy ezt őriznünk kell.A csendünket, a lassulást, a magunkra szánt figyelmet – aztán ahogy kimondja, úgy bukik ki belőlem a nevetés.
Egyszerre 4 kampány fut, egy teljesen új, nagy projekt indul június közepén–végén, annyi a dolog, hogy nem elég a 24 óra, itthon a 3 gyerek, otthonoktatunk.
És mégis.
Könnyű minden.
Könnyed minden.
Van idő gyalogolni a futópadon, filmet nézni Barnabással, meleget reggelizni, teraszon sütkérezni…
Menj, ahová a szíved visz – tartja a mondás, én pedig ezt teszem. Most is.
a három hónappal.
Minden nap írok, de valahogy kiírom magam a Pomme Pluson, és azt érzem, hogy amennyi bennem van és publikus, az ott kijön.
Megszerettem azt a teret, és nagyon úgy fest, hogy ki is növi magát: hírlevél indult, abban heti videók, az új is gyöngyszemünk, a Kolko is egy nagyon komplex kis egész lett egész hamar. kipróbáltuk magunkat podcast ügyben is, de nagyon sok tervem van még.
Mindig úgy fejeztem be a mondatot, hogy persze, csak szakítani kell rá időt, de most itt van, van rá idő: van idő festeni, van idő írni, van idő átgondolni, rendszerezni, formába önteni.
Vannak titkos álmaim, amikről még magamnak sem szívesen beszélek, vannak olyanok, amiket megsúgok: nagyon szeretnék egy házikót a Hegyestűn és kacérkodom azzal, hogy gyerekkönyvet írok.
Igyekszünk jól kihasználni ezt az időt, de egyáltalán nem hiszem, hogy hamar véget ér ez az állapot, nagyon abban vagyok, hogy már soha, semmi nem lesz olyan, mint régen, hanem valami egészen új következik.
Ha szeretnél követni, a pommeplus.hu-n fel tudsz iratkozni hírlevélre vagy gyere a Pomme Plus – minden nap egy alma csoportba a Facebookon.
Szintén olvashatsz és hallhatsz a Kolko.hu-n, és minden bizonnyal még ide is fogok írni, a blog legalábbis élő marad, nem tűnik el.
Egy egészen új időszak jön, és nem mondom, hogy könnyebb lesz, azt sem, hogy jobb lesz.
Minden megváltozik az én életemben is, talán ezért is érik bennem, hogy ezt a szakaszt -talán,még nem döntöttem el- lezárom.
Gyere velem az új helyekre, menjünk együtt tovább <3
Jaj, annyi minden kavarog bennem.
Napok múlva startol a Kolko, a Pomme Plus változatlanul megy előre, nyakunkba szakadt a nagy itthonlét, és… kövezz meg, én meglátom benne a szépet is.
Tudom, tisztában vagyok vele, hogy életek fordulnak ki a sarkaikból, a miénk is kifordul, az enyém is kifordul, de egyszerűen nem engedem, hogy elhatalmasodjon rajtam a félelem. A megoldásokra összpontosítok, a mindennapi jólétünket, jól létünket próbálom megteremteni.
Mennyi de mennyi minden van, amire “sosem volt idő”…
Kertrendezés.
Hatalmas kertünk van, itt az ideje a kertészkedésnek: megvettük a vetőmagokat, és a palantázással – ha el is késtünk kicsit – talán még nincs minden veszve.
Festés.
Gyönyörű festékeim, csodás ecseteim, szépséges papírjaim vannak és évek óta várják, hogy újra elővegyem őket. Megvettem másfél éve a fémes hatású festékeket is, azt hiszed, akár egyszer is használtam??
Új dolgok tanulása.
Ilyen a Podcast. Ilyen a videózás, videó szerkesztés. Ilyen a fotózás, amit régen nagyon szerettem, de gyakorlatilag egyáltalán nem használom a tükörreflexes gépet.
Takarítás.
Egész elképesztően hatékony így, hogy semmi nem kerül BE a házba, csak KI. Tisztul a tér, minden nappal egy zacskó szeméttel kevesebb: összerakhatatlan puzzle darabok, elkopott dobókockák, olyana emberek fényképei, akikről hosszas nyomozás után sincs fogalmunk, hogy kik lehetnek. Sosem használt banana flipes tálak, félig törött focis vonalzó, leszakított könyvborító… mind megy a kukába. Minden nap megy a kukába.
Bútorfestés.
Tavaly lefestettünk egy nagy, komor, háromajtós szekrényt, és így rengeteg tárolófelületünk lett az előszobában. Idén a szekreteremet festenénk, pirosat szeretnék, bohém kerámia fogantyúkkal, bojtokkal… Erre is lesz idő.
Bodzaszörp készítés.
Minden évben lemaradtunk róla. Idén ez sem marad ki: nádcukorral készül majd és kiváló lesz a hypoglikémia kezeléséhez is.
Otthonoktatunk, játszunk, fejlesztünk.
Mackó lábtorna, Gergő tsmt, Kolosnak Ringató. Mondókák, tapsolók, mesék, kézműveskedés. Barnus varr, kosárkát fon, Gergő rajzolni és gyöngyöt fűzni szeret. Nehéz nekik. Nem mondja ki senki, de gyakorlatilag vége az óvodának, vége az iskolának, legkorábban szeptemberben találkozhatnak a barátokkal.
Olvasok.
Olyan hosszú könyves listám van, hogy gyakorlatilag sosem érek a végére, talán egy külön bejegyzést is érdemelne.
kép: lilyfieldfurniture
akkor kiderül, hogy újra otthonoktatunk. Két és fél év (nem hivatalosan majdnem 4 év) gyakorlatom van benne, túléltük, megugorható, nyugi.
Nem hiányzott ez senkinek, de ha már így van, összeszedem az első gondolataimat a témában.
1., sokkal kevesebb időt vesz majd igénybe, mint azt most a legtöbb szülő gondolja. Nem, nem kell 45 percekre bontani a délelőttöt (bár nem tudom, erre lesz-e most speciális rendelkezés) és sokkal szélesebb palettáról merítenek, meríthetnek majd az anyukák és a pedagógusok is.
2., mi kertes házban élünk, ez most felbecsülhetetlen csoda: csak ma 6 órát voltak a kertben a gyerekek: játszanak, szaladgálnak, ugrálnak, levezetik. El nem tudom képzelni, hogy aki mondjuk a belvárosban a negyediken él, az hogy bírja ki, nekik nagy ölelés ezúton is, ezerszer nehezebb lesz.
3., pont azon gondolkodtam, hogy szuper lenne, ha a nagy klasszikusokat műsorra tűznék és lenne mondjuk alsósoknak egy csatorna (Vuk, Tüskevár, Két Lotti, stb.) és lenne egy felsősöknek szóló csatorna is.
4., Gergő TSMT tornáját nagyon sajnálom, most kutatom, hátha meg lehet találni valahol a feladatsort.
5., Kolosnak mese kell: most épp Kippkopp a nagy kedvenc, lapozgatjuk, mesélünk, pont úgy megy a nap, mint mindig.
Érdekes egyébként, hogy hogyan reagálnak a tanárok: a kezdeti pánik helyére belépett a kreativitás és olyan bombasztikus ötletekkel állnak elő, hogy én például alig várom, hogy lássam, hogy megvalósuljon!
Mi maradunk a fenekünkön: egyetlenegy fotózásunk van egy privát stúdióban, teljesen stáb nélkül, csak a fotóssal, úgyhogy hihetetlen szerencsés helyzetben vagyunk, gyakorlatilag most 8 napig egyáltalán a lábunkat sem kell kitenni az utcára.
Medve vett vetőmagokat, a gyerekek ásnak, holnap a teraszt takarítjuk le és persze folyamatosan dolgozunk: csomagolunk, számlázunk, és készítjük elő az új honlapot, ami hamarosan indul. Mi már visszaszámolunk 😉
Ha érdekel, akkor kövesd be a Kolko oldalt :
Tegnap ezen gondolkodtam, miközben a gyerekeimet állítottam a szőnyeg szélére: gonoszkodnak egymással, veszekednek, verekednek, kibaszósdit játszanak egymással.
Én pedig elmondtam, hogy ebben a családban így nem viselkedünk.
Hogy nem jó érzés a társaságukban lenni, mikor ilyenek.
Hogy nem járja, hogy épp a vakszerencsén múlik, hogy milyen “hangulatban” találja őket a reggel, mert a hangulata ugyan olyan az embernek, amilyen, de soha semmi nem jogosítja fel arra, hogy a másik napját elrontsa.
Hogy addig terjed a szabadságuk és a szabad önkifejezésük, amíg más határait nem sértik ezzel.
Hogy (és itt éreztem, hogy generációs lépcsőt ugrottam) ha majd saját otthonok és családjuk lesz,azt változtathatják földi pokollá. Az az ő döntésük. De én így nagyon nehezen találom a helyem az otthonunkban. Nem szeretem és nem viselem az állandó, indokolatlan, egymás bántására irányuló hangzavart. Ez nem jókedvű gyerekricsaj, ez egy telibevert faszkodás (nyilván nem így fogalmaztam.)
Hogy megértették-e? Nem tudom.
Sírva mentünk aludni mind.
Ma reggel nyugodtabban keltek, kevesebb talán a súrlódás. Szó nélkül teszi be a mákos kalács és tea reggeli után a mosogatóba a tányért.
Leülnek társasozni a kicsivel.
Nem robban a bomba.
Örökség.
Örök-ség.
Amit visz tovább. Ami a mérték lesz.
Amit ő is tovább tud majd adni.
És nem, az nem lehet a kiabálás és az önzés.
Elég határozott vagyok ahhoz, hogy most ezt ne engedjem: igenis együtt élünk öten ezalatt a fedél alatt, ha fiúk, ha nem, nem lehetek mindenki rabszolgája. Ugyanúgy segíteni kell a háztartásban: be kell ágyazni maguk után, segíteni kell kipakolni a mosogatógépet, felporszívózni, fürdőt takarítani.
Sajnos nálunk ez a rendszer, sajnos ilyen gonosz és szigorú vagyok.
Sajnos ezt így nem szeretném tovább.
Sajnos embert nevelek, nem szörnyeteget.
Sajnos.
Sajnos?