Itt is megtalálsz:
Browsing Tag:

így könnyebb lesz

    Egyéb

    Sírni legjobban a hiper parkolóban lehet.

    Tegnap éjjel telítődött a rendszer: még hajnal 3-kor is álmatlanul forgolódtam, a szívem szaporán vert, és csak dobáltam magam balról jobbra – jobbról balra. Aztán kifakadt a lufi, én pedig könnyes párnán aludtam el.
    Reggel ugyanúgy gombóc volt a torkomban, úgyhogy mivel anyu itt van a gyerekekkel, beültem a kocsiba, és elmentem, hogy kiszellőztessem a fejem. Csak vezettem, le a térképről, ki a világból, el a saját gondolataim elől egy sziklás-friss tengerpartra/a pembörli birtokra/a váratlan utazásos evonliba, de ehelyett elmentem a legszemélytelenebb hipermarketbe evör, mert ott volt nyitva ügyeletes gyógyszertár. 
    És akkor megláttam Őt. Kicsi,kifliforma kutya volt, gazdira várva, valami örökbefogadós nap keretében. Nem volt szép. Fázott. Soványka volt,de nagyon barátságos. 
    Odamentem, odajött. Kezemet nyújtottam, ő odahajtotta a fejét. Kicsi, cakkos füleivel hallgatta, amit mondtam neki – hogy sok sikert kívánok az élethez, és nagyon sajnálom, de nem vihetem haza. Elbúcsúztunk. 
    Bementem. 
    Már a gyógyszertárban rázott a sírás.
    Felhívtam Medvét, hogy van egy kiskutya, akinek nagyon úgy tűnik, hogy nincs helye a világban… és hogy átküldöm a képét, és gondolkozzunk el, amíg vásárolok. Visszamentem.
    – Miben segíthetünk?
    – Hát, nem tudom. Gondolkodom, hogy mi legyen vele. Hogy lenne-e helye nálunk.
    – És átgondolta?
    – Nem, még nem született döntés. Van már két kutyánk, és…
    … és innentől valami olyan furcsa volt.
    – És el tudja tartani? És mit csinál, ha BETEG? Mert az alaphangon húszezer! És kinn lenne az udvaron? Mert ezt nem lehet csak úgy, egy kutya nem JÁTÉKSZER…
    – Mondom, már van két kutyánk. Jól tatjuk őket. Szeretjük őket. Finomat esznek. Van szép házuk, kosaruk, játékaik. És azt is mondtam, hogy gondolkodom.
    Innentől már egyenesen éles volt a levegő. Mert látott már ő ugyanilyen jól öltözött asszonyt, akit elhagyott a férje, és utána enni nem volt mit. És ha így lesz velem is, mi lesz a kiskutyával? Belegondoltam???
    És mi lesz, ha beteg lesz? Le tudok majd mondani a saját igényeimről, hogy neki orvost biztosítsak?
    És már meg ne haragudjak, de csak akkor kezdjek el egyáltalán gondolkodni, ha hosszútávon el tudom látni a kiskutyát. Mert ha nem, ha valami nem úgy alakul, akkor ki fog gondoskodni a kutyáról? -(igen, egyértelmű a betegségem, látta rajtam. A kemó azon stádiumában vagyok, hogy látszik).
    ————————————————————————————————
    … és tényleg. Mibe ne kezdjek bele? Mennyi időre tervezzek? Mit vállalhatok még be? … és egyáltalán – ki akarna akárcsak egy kutyát is rám bízni? Ki az, aki hisz benne, hogy itt leszek még jövőre is??
    Bementem vásárolni. A túlsó ajtón kullogtam ki. Gyáván. Mert nem akartam szembesülni azzal, hogy sok ember szemében nekem már végem. Hisz egy kiskutyának még a menhelyen is jobb, mint velem.
    Nincs mit szépíteni. Megfutamodtam.
    Megosztás:
    Egyéb

    – Nem kaptad meg a kemót?

    – Nem, drágám, de ezt ne itt beszéljük meg, menjünk ki, ne zavarjuk a szobatársaidat.
    – Jól van Nyuszkó, csak hozd ide a járókeretemet.

    És itt hangosan felröhögtünk. Erre Ádám ágyszomszédja:

    – Úgy is van! Csak vidámság legyen! Hallom, már van két szép gyerek… És ez a harmadik, aki most jön? Kislány lesz vagy kisfiú? Mi lesz a neve?
    – SZTEROID.

    ————————————

    … és 6 éve még virágot hozott. Virágot hozott, boldog éveket ígért, és szerelmet. Étterembe mentünk és színházba, órákig fogtuk egymás kezét. Szőke voltam, karcsú és csinos. És azt mondta, hogy én vagyok a legszebb a világon. Igaz szerelem.

    … most csak nézünk egymás szemébe, és reménykedünk. Én járókeretet viszek, ő hánytálat hoz. Ha jobban vagyok, elmegyünk az auchanba vásárolni és órákon keresztül zokoghatok a karjaiban, hogy félek.Most kopasz vagyok, és rettenetesen nagydarab. És azt mondja, hogy én vagyok a legszebb a világon. Igaz szerelem.

    Megosztás:
    Egyéb

    5 perc a semmiből – még mindig nem elég

    Úgy néz ki, még mindig nem volt elég.
    Hasznos tanács, hogy időről időre masszírozzuk végig a lelkünket, és találjuk meg a gombóckát. 
    Betartottam.
    Aztán ugyanúgy, ahogy például a mellráknál is, több dolgot tehetsz: úgy teszel, mintha nem vennéd észre, vagy reménykedsz, hogy magától elmúlik (magától megváltozik a helyzet, fanfárok szólnak az égből és hirtelen HUSS, ottsevót-sosenem), vagy teszel valamit, hogy ne legyen ott. 
    Amit szerettem azt nem csinálhatom többé, de azzal, hogy azt kényszerűségből abbahagytam, a kis gombóc a lelkemben még nem múlt el.
    Tartogattam.
    Hátha megváltozik minden – de nem, és persze ez nem is meglepő.
    Hátha jön helyette valami – de a törvény már csak ez: amíg nincs hely, nem jön semmi.
    Hátha még húzhatom egy darabig – és itt elakadtam. Meddig? Meddig van még időm? Nem tudom.
    Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és ugrottam.
    … és megírtam az e-mailt.
    Úgy fest, mindennek meg kell szűnnie, amit ismerek, és nem kapaszkodhatok tovább az ismerősbe, a biztonságosba, a kényelmesbe.

    Be vagyok tojva? Be. Tudom, mi lesz? Nem. Van választásom? Nos, van,de élni szeretnék.

    El kell engednem.
    A gombócnak mennie kell.
    Most kifájom magamból, aztán meg bátran, lobogó hajjal nézek a napfelkeltébe, mint Pocahontas.
    Nem, területet nem szeretnék váltani: az online kommunikáció az én műfajom. De hogy hol és hogyan, azt majd hozza a jövő.
    Megosztás:
    Egyéb

    Tyű, rengeteg levelet kaptam

    Köztük sok egyformát, azokra itt (és így válaszolok)
    Hogy bírja a férjed?
    Nem tudom. Úgy értem: nem hisztériázik, nem óbégat, hanem teszi a dolgát. Mindig ott a válla egy kiadós sírásra. Ezerrel átveszi a feladataimat. Olyan, mint egy kőszikla. Makacsul, konokul ismételget, hogy nem lehet baj.
    Ugyanakkor éjjel sír az alagsorban. Ideggörcs van a lábában. Fáradt, aggódik, kimerült. Sokszor kérdezem magamtól, hogy én mit tennék a helyében, és mindig arra jutok, hogy valószínűleg

    • nagyon sajnálnám magam,hogy ilyen tehetetlen vagyok
    • óbégatnék, mint a fába szorult féreg
    Szóval lássuk be, szarabbul viselném, mint ő.
    Milyen egy kemoterápiás kezelés?
    Gyakorlatilag egy egyszerű infúzió. Bemegyek, vesznek egy kis vért, azt kiértékelik (kb. 20 perc). A papírral átbattyogok a dokihoz, aki vagy egy bunkó állat (hallottam már ilyet más kórházból átjött betegektől) vagy egy szuperhős (mint az én dokim). Ő mond néhány bátorító szót (nyilván, mert ő a szuperhős verzió), majd kapok egy pecsétet a lapomra, hogy indulhat a felhőtlen móka-kacagás-duhajkodás-ereszdelahajam. 
    Azzal a papírral bemegyek a kezelőbe, kiválasztok egy szimpatikus széket (olyan, mint egy pedikűrös szék, vagy mint egy kozmetikai kezelőágy), és beülök. Majd jön egy nővérke, aki elmondja, hogy mennyire jó a szemöldöktetoválásom beköti az infúziót, mire cserébe én lefotózom a macskás géllakkját a macskamániás tesómnak hálásan nézek.
    Utána jön a fekete leves: undorító vegyszerszag árad szét a számban, és elindul a buli.

    Dühös voltál, amikor kiderült?
    Nem. Inkább kétségbeesett és szomorú. Meg nagyon meglepődtem: a családban senki nem volt rákos, nálunk ez nem volt a palettán.

    Meg fogsz halni? (igen,tényleg kaptam ilyen kérdést)
    Na most jönnének a panel válaszok, hogy “Isten útjai kifürkészhetetlenek”, “mind meghalunk, csak kérdés, hogy mikor – hahahahaha”, “sajnos benne van a pakliban”. Mondhatnám, hogy esténként, mikor elcsendesedtek a gyerekek, azon gondolkodom, hogy mennyire jó, hogy ők vannak nekem, és milyen jó, hogy velük lehetek. Hogy nagyon sokáig szeretnék még velük lenni.
    Hogy sokszor eszembe jut a Pál utcai fiúk vége:

    És másnap, mikor az egész osztály néma, ünnepies csöndben ült a helyén, és Rácz tanár úr
    komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk
    szóval emlékezzék meg Nemecsek Ernőről, és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap
    délután három órakor valamennyien fekete vagy legalábbis sötét ruhában gyülekezzenek a
    Rákos utcában, Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett
    derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek
    mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.
    Mindezeket mondhatnám. De inkább azt írom le, amit legszívesebben válaszolnék:
    kurvára remélem, hogy nem!!!
    Megosztás:
    alma meg a fája

    Túl vagyok a 4. kemón

    Rettenetes volt. Rettenetes.

    Testileg-lelkileg meggyötörve, nagyon fáradtan, nagyon elkeseredetten vágtam neki a hétvégének… most már jobb egy kicsit.

    Most már a szempillám is kihullik lassan…

    … és ilyenkor csak azt tud segíteni, ha anyu húslevest főz. Most marhahúsból készült, 2.napja eszem (a 30 napig levest eszünk keretein belül), és még a világ is más.

    és akkor a mai random:

    Ádám tök jól összeszerelte az utolsó polcot is a lenti nagy kamrába, a polcok mellébe bekerül a két bortartó állvány is, úgyhogy ott is rend lesz hamarosan.
    Itt van a tesóm: ez fanyar humort, finom fügés sütit és egész napos pihenést jelent.
    Rengeteg tobozt gyűjtöttünk,és cuki süniket készítünk majd belőlük, de ehhez kell néhány felragasztható szem a hobbyboltból. Meg némi piros meg zöld filc, almának.

    Megosztás: